Halálra bosszant, ahogy szememre veti —
mások szemével példálózva. Fogalmam
sincs, hogy mikor hozta először szóba O-t.
Meglehet, elővigyázatlanul simán
elengedtem a fülem mellett a célzást.
Mert bizonyosan az volt, hiszen
azóta le nem szállna a témáról.
Ennek sem tulajdonítottam komolyabb
jelentőséget, míg észre nem vettem, hogy
mire megy ki a játék. Szinte sugárzott
a boldogságtól, amikor végre nekem
szegezhette a zavarba ejtő kérdést:
el tudom-e képzelni O tekintetét
az árboctól való eloldozásának
pillanatában? Meghökkenésemet ki-
használva a folytatással módszeresen
elzárt minden lehetséges egérutat.
Mit érezhetett O – forgatta meg bennem
a kést –, rádöbbenve, hogy kötelékei
szorosabbak, mint valaha? Hogy innentől
kezdve belülről szól a csábító ének,
és engedelmeskednie olyan kényszer,
amelynek sem ellenállni, sem eleget
tenni nem lehet képes? Nem válaszokért
fürkészte arcomat – teljesen bizonyos
lehetett benne: nincsenek –, bénultságom
akarta a végletekig kiélvezni.
Azóta számtalanszor hagytam felelet
nélkül menetrendszerűen ismétlődő
monológjait. Egészen mostanáig.
Válaszolni természetesen ezúttal
sem tudtam volna, ám felötlött egy
másik kérdés a sajátjával szemben.
Vajon elképzelte-e már, mit olvasna
ki az O-t eloldozók tekintetéből,
amikor belegondolnak, hogy fogalmuk
sincs róla, mi az, amit elmulasztottak,
és ami O egész életét ki tudja tölteni?
A beállt csendben van elegendő időm
mérlegelni, hogy mi legyen az eddigi
menetrenddel. Összetépjem, vagy átírjam?
Most mindenesetre az arcát fürkészem.
