Platón írta, hogy az emberek eredetileg nem úgy néztek ki, mint mi. A görög mitológia egyes részeiben nincsenek feltűntetve nemek, tehát a legelején nem volt külön férfi és nő, csupán egy teremtmény. Ennek a lénynek egy teste és egy nyaka volt, de fején két arc díszelgett, melyből az egyik előre a másik hátra nézett. Két nemmel rendelkezett, négy lábbal és négy karral. Androgünnek nevezték.
Manapság azért nem látunk ilyen szépségeket magunk közt, mert az istenek — fent az Olümposz tetején — féltékenyek lettek. Tudták ugyanis, hogy ilyen lényt nem tudnak hátulról megtámadni, hiszen mindent lát. Nem tudják elkapni, mert gyorsabban fut, és ami a legfontosabb, nem tudják ledönteni sem, hiszen stabilabban áll, mint bármi más ezen a Földön.
Az androgünöknek az volt a legfontosabb, hogy szaporodjanak, hogy minél többen élhessék át azt a boldogságot, azt a teljességet, és azt az erőt, amit ők képviseltek, de persze vágytak az istenek helyére is.
Ekkor Zeusz, végső féltékenységében és egyben elkeseredésében, előkapta villámait, és kettéhasította velük ezeket az irdatlan hatalommal rendelkezőket, megteremtve ezzel a férfit és a nőt, egyben a születésétől kezdődő keresésre ítélve minden embert. Mert innentől kezdve mindenkinek ugyanúgy meg volt a párja, akit ha átölel, eggyé válik vele, ismét két arca lesz, újból négy kart tudhat a magáénak, és megint négy erőteljes lábon fog állni. Persze előtte meg kell találni…
Végtelenül önteltnek hangozhat ez számodra, kedves idegen, de én hiszem, hogy a történet igaz. Hatalmas egóra vallhat az, ha valaki úgy gondolja, csak rá kell találnia a párjára, és maguk az istenek is remegő térdekkel tekintenek rájuk, de ez így van. Éppen ezért vetem most papírra ezeket a sorokat. Tiszta vizet akarok miden pohárba, és ha más nem, legalább tudatni akarom a fentiekkel, hogy nincs okuk a félelemre. (Szerénynek próbálod beállítani magad, de közben azt mondod, hogy még az istenek is olvassák az írásaidat? Remélem hallod, ahogy hangosan megtapsollak, te észlény!) Látom, ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy inkább térjünk át arra, amit mások mondtak nekem.
Egész életemben azt hallottam, hogy csak magammal foglalkozzak, hiszen ha a teljes képet nézzük, akkor egyedül kezdjük az életet és egyedül is fejezzük be. Ezért nem is számít igazán, mit érez a másik, csak az, hogy nekem jó legyen.
Ilyenkor szabályosan látom magam előtt az elcsépelt hollywoodi jelenetet, ahol a pasi dolga végeztén boldogan fordul le az asszonyról, majd elkezd hangosan horkolni. Az asszony halkan sóhajt egyet, előveszi kis búgó barátját, és pár perccel később ő is aludni tér, azzal a gondolattal, hogy talán legközelebb annak a horkoló dögnek egyedül is sikerül, és végre nem lesz szüksége külső segítségre.
Én nem vagyok ilyen. Kezdjük azzal, hogy nem is horkolok, és folytassuk azzal, hogy a többi részletet elég, ha az a pár kiváltságos személy tudja, aki közel engedett magához. („Kiváltságos személy”? Újabb vastapsot érdemelsz a szerénységedért öregem!)
Megint elkalandoztam, úgyhogy vissza az istenekhez! Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy megtaláltam a másik felemet, (Nézzenek oda, most visszafogod magad?) de az elmúlt napokban boldogabb voltam, mint valaha, és a halhatatlanok elég furcsa álmokat küldtek. Álomföldön a már korábban említett kiváltságos személyek jöttek el újra hozzám, és mindent bevetettek, hogy megkísértsenek.
Örömmel jelentem, hogy nem jártak sikerrel, sőt, talán pont az ellenkezőjét érték el. Ha milliomos lennék, a magángépemen elugranék a jobbik felemmel a szép görög földre, megmásznám az Olümposzt, kézen fogva odaállnánk az istenek elé, majd egy hatalmas mosollyal az arcomon, elmondanám nekik a következőket:
Nem kell félnetek! Mi nem az őseink fattyai vagyunk, nem vagyunk önteltek, nem vágyunk hatalomra, és nem akarunk benneteket végképp letaszítani. Csupán egymást akarjuk szeretni, és igenis létezik egy megmagyarázhatatlan lélekkapocs közöttünk. Ne küldjetek több kísértést, csak hagyjátok, hogy öleljük egymást, és boldogságban legyünk, pontosan addig, amíg együtt tudunk lenni. Se többet, se kevesebbet nem kérünk tőletek!
A többi embernek pedig azt üzenem, hogy (egyrészt, bibibí, nyaljatok sót, nekem milyen jó, másrészt) merjetek szeretni, mert nemcsak hiszem, de tudom is, hogy nem egyedi, amit átélek. Ha pedig ezt mások is elérhetik, akkor szeretném, hogy minden halandó megtapasztalja ezt a felemelő érzést. Én sem azonnal találtam rá, egy kicsit faragni kellett rajtam, hogy beleilleszkedjek a formába, de ahogy azt korábban említettem, egy pillanatot sem bántam meg abból, hogy nem csak magamra gondoltam, és ha tehetném, gondolkodás nélkül megismételnék mindent.
Miért, kérdezhetitek. Mert ha nem így tennék, akkor egy másik ember gépelné lázasan ezeket a sorokat. Az sem biztos, hogy egyáltalán gépelne… és nem biztos, hogy megadatna neki is ez az élmény, ami jelenleg belengi az életemet.
Csak annyi tennivalóm van, hogy megismétlem a címet: ne féljetek istenek, merjetek szeretni emberek!
Valamint köszönetet mondok Cseresznyének, aki szereti a pirosat. Remélem, olvassa ezeket a sorokat:
Igazad volt, és köszönöm, hogy nem hagytad, hogy leragadjak nálad.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.09. @ 18:01 :: Deme Dávid
