Bő egy éve regisztrált a Héttoronyban.
Bemutatkozásából: „Szeretem a verseket, kisiskolás korom óta — hála tanítóimnak, és a későbbi magyar tanáraimnak — pedig életem — csak — csekély részében van arra mód, hogy elmerüljek bennük, és kicsit más szemével (is) lássam, az élet fontos kérdéseit, gondolatait, magát az életet, a világot. És szánok rá időt! Akkor is, ha éjjel van, vagy, ha a hajnalom álmosan kacsint a bokrok alatt. (Én, aki maximálisan realista felfogású, de a humanizmus, a kultúra létszükséglete, ezért szereti kutatni, élvezni, élete minden területén.)
Persze, hogy én is írok! Körülbelül öt éve. Először csak azért írtam, hogy eltereljem a figyelmemet, a monoton hétköznapok nem kellemes pillanatairól, aztán meg azért, hogy mással is megoszthassam kicsit őrült, és kicsit heves életmeglátásomat. Nem beszélve a negatív, vagy pozitív érzelmekről — legnagyobb ihlet forrásaimról —, vagy a hitemről, ami része minden percemnek, bárhol is legyek, és bárhova is menjek.”
Azóta megjelent első verseskötete.
— Tapasztalatból tudom, az első kötet megjelenése, a semmihez sem hasonlítható öröm csillapodása után, akarva-akaratlan tanulságokat levonva, afféle számvetést készít az ember, mit csinált jól, mit kellett volna esetleg másképpen — így készül a második, majd a sokadik kötet. Nálad hogy van ez?
— Sándor! Először is köszönöm, hogy megkerestél kérdéseiddel, és tudd, hogy szívesen mondtam igent, hiszen ki nem örül annak, ha kíváncsivá tesz „jelensége” másokat. A tőlem idézettben fontos dolgokat hoztál tőlem. Az első kötet. Nos, az úgy volt, hogy naponta rovom a soraimat, közben azt éreztem magamban, nincs határ, nincs kezdet, és nincs vég ténykedésemben. Amikor elkezdtem írni, nem tudtam, hogy valaki majd várja a soraimat. Csak írtam, csak írtam, a verstannal sem sokat foglalkozva. Próbálkoztam, gyakoroltam a kötött versekkel, szótagokat számoltam, és olvastam, olvastam, sokat, élő és holt költőktől is, és persze regisztráltam irodalmi honlapokra, hogy több helyről szívhassam magamba a tapasztalatokat…
Egy kedves barátom, Mészáros Laci ajánlott egy kiadót, mert nem tagadom, manapság családom nem él könnyű anyagi körülmények között, mivel magam jelenleg állást keresek, és hiába, hogy párom folyamatosan dolgozik, egy bebukott jelzáloghitellel a nyakunkban nem könnyű. De hát ugye, mindenkinek van keresztje, nekem is… Szóval Laci ajánlotta az Underground kiadót, akiknél úgy működik a kiadás, hogy csak a kötet tervezésére, és az ISBN számára kell fizetni, viszont a gyártás rendelésfüggő, azaz nem kell nekem nagyobb összegeket a kiadatásra fordítani. Egyszerű a varázs, ha valaki rendel, legyártják neki verseimet, el is viszik otthonába.
Nem tudtam mi vár rám, és azt hiszem, nyugodtan mondhatom azt, talán nem az volt a fontos, hogy sokan megvegyenek, hanem az, hogy legyen egy határ, legyen egy állapot, amit le tudok azzal zárni, hogy a kezdeti verseimet egészen a jelenig összeszedem, sorba veszem, hiszen minden szerző maga kritikusa is. Látni kell honnan hova, és érezni a továbbot.
Elkészült a kötetem, és úgy vettem kezembe saját verseimet, hogy nagyon meghatódtam. Minden benne van. A kezdetleges Pilla, és a már okosabban és alázatosabban író is. És ez jó. Erre invitáltam meg barátaimat, kortárs ismerőseimet, amikor meghirdettem a kötetbemutatómat. Nem voltak terveim. Szeretem a meglepetéseket, de a határozottság embere vagyok, ezért egy romkocsmába képzeltem el az elsőt, amit így utólag visszagondolva nem bánok.
Életem egyik legcsodálatosabb, legfontosabb napján voltam túl, mert nem volt szabályzat, családias hangulatban, felszabadultan tártam vendégeim elé kötetem részeit, verseit, és a hozzájuk fűződő érzéseimet, gondolataimat. A konzekvenciát már a vonaton levontam ebből, hazaúton.
Boldog voltam, hogy a barátaim miattam utaztak el száz kilométerről, és azért, hogy eljutottam odáig, hogy meghívhattam őket. Mert ha nem kezdek el írni, és nem csak a fiókomnak, akkor ezt az érzést, sosem élhettem volna át. Persze hogy szerettem volna olyat, hogy emlékezzenek, de azt hiszem, a visszajelzések után emlékezni fognak azok, aki eljöttek, és azok is, akik éppen most lapozzák otthon verseimet.
(Annyira furcsa. Az első kötetbemutatómon huszonöt emberrel együtt koccintottunk egy jó kis fütyülőst, és felszabadultan, szeretettel egymás felé mondtuk ki a szót: Egészségünkre. Nem volt csipkével terített asztal, kérdezőm sem volt, hanem az Úr volt velünk, adott örömöt és forgatókönyvet, hogy a fejben kigondolt, érzelemként hasson az ott jelenlevőkben… és hatott. Mosolyogva írom ezt, elhiheted. Fantasztikus nap volt, tele élménnyel feküdtem le aznap. Csoda volt. Ismételhetetlen, de egész. Pillás, mint én.)
A jövőben is tervezek, de az már más lesz. Miben? Ha ott leszek, elmondom, mert azt gondolom, minden programot én tervezek, de Istenem dönt. Ő ad nekem ajándékot.
…
— Hogyan írsz? Géppel, kézzel? Azonnal papírra vetsz, kivársz? Sokat javítasz? Hogy milyen stílusban írsz, mi dönti el? Vagy egyféle kifejezésre — mondjuk: szabadvers — törekszel?
— Hogyan írok? Androidos telefonnal gyártom a verseimet, a memóriája ennek köszönhetően mindig „beteltközeli” állapotban mozog. Ha jön az ihlet, kezembe veszem, és írok. Aztán ha késznek érzem, akkor megnézem a helyesírást, aztán általában a Facebookra posztolom. Nagyon sokat javítom.
Ide a Toronyba is szinte mindig Androidról érkezem, és küldök be verseket. (Telefonálásra már nem sokat használom).
Van olyan, hogy kézzel írok, de csak akkor, ha nincs más fegyver a kezemben, vagy a közelemben. No, és a stílus. Igen. Azt hiszem az elmúlt hónapokban, tavasz óta kezdem megtalálni magamat.
Úgy gondolom, én mindig kötötten és szabadon is fogok írni. Ha olyan gondolatok foglalkoztatnak, melyek betöltenek tizennégy sort, akkor lehet, szonett lesz a vége, ha mégsem, mert meg kellene erőszakolni a gondolatokat, akkor hagyom szabadon áramolni a sorokat.
Szeretem a kötött formákat. Mindig kihívás, és annál nagyobb az öröm, amikor születik egy ütemhangsúlyos, egy rímes, vagy időmértékes gondolatom, de inkább a szabadság irányít… Azaz, valahogy azt tudom csak mondani, hogy mindenhogyan szeretek írni, és azt hiszem, a kifejezésvilágom az, ami erősíti a stílusjegyeimet, az olvasóim szívében…
…
— Első publikációd? Hogyan jelentkeztél? Hogy reagáltak? Magasabb régiókban, országos lapoknál, folyóiratoknál próbálkoztál-e?
— Első publikációm a Poeten volt. Emlékszem Simon Ilona szólt először hozzám. Kemény kritikát kaptam, a lelkemre is vettem, és a kezdeti próbáimra erősen kihatottak szavai. Lassan kezdtek többen az ott jelen levő tagok közül megismerni, így a nehéz időszak barátságos közeggé vált. Sokan privátban igyekeztek segíteni, sőt a magyar tanáromnak is sokszor megmutattam szüleményeimet. Mert a család, egy jó barát nehezen mondja el a tapasztalatait, negatív meglátásait, és egy idő után nem lehet elkerülni a verstant sem, ha valaki nem csak önmagának ír.
Lapokban nem jelentem meg soha.
Pályázatokon vettem részt csak eddig, pontosan kétszer, aminek köszönhetően, két antológiában is megjelenhettem, mert megjelenésre alkalmasnak ítélte meg verseimet a zsűri.
…
— Gyerekkorodról, családodról mit tudhatunk?
— Gyermekkorom percei cserfes hangomtól voltak hangosak. Sokszor hallok történeteket családomtól, miket huncutkodtam, miket találtam ki, hogy felhívjam a figyelmet magamra. Ezek a tetteim ma már csak emlékek, szívesem hallgatom, amikor mesélik. Kiskoromtól imádok szerepelni, és kedvet ragasztani nagyokra, kicsikre. Nagycsaládba születtem, szerető szülőkkel, ragaszkodó testvérekkel, unokatestvérekkel, nagyszülőkkel nőttem, és értem Pillává… A heg a térdemen, és az első szerelmi csalódás is biztonságban ért, mert mindig volt támaszom, szüleim, testvéreim… Azt hiszem Anyukám bölcsessége és Apukám hevessége az, ami bennem él — és az, hogy szeretek élni, szeretek szeretni. Sokat tudnék mesélni, rengeteg emléket, ezeket néha ki is nyilatkozom egy-egy versben. Remélem a közeljövőben is…
…
— További terveid?
— Terveim? Terveim mindig vannak. Nem vagyok egy nyugodt jellem. Az írással kapcsolatban csak írni szeretnék, nem kergetek elérhetetlen vágyakat, hanem igyekszem megőrizni az ajándékot, amit az Úr a költészettel és annak használatával nekem adott. Nyugodtan szeretnék élni. Szeretném megélni kislányom boldog és szomorú életpillanatait, szeretnék párommal aktívan segítségére lenni, ahogyan cseperedik, megismeri a világot. Sokáig szeretnék mellette lenni, fogni a kezét, és szeretném, ha egyszer majd büszke lenne rám. Szeretném neki megmutatni, hogy az Élet csoda, és ha van adottságunk, amivel a csodáját bővíthetjük, akkor nem szabad haboznunk. El kell fogadnunk, hozzá is kell tennünk egy kicsit. Szeretnék sokáig élni, érezni és látni.
Szeretnék… Igen, ez a tervem.
…
— Ki becézett először Pillának? Miért ezen a nicknéven szerepelsz egyes netfórumokon?
— Ez egy kedves kérdés. A barátaim. Hiszen testi adottságaim eléggé cseppek. 154 cm magas vagyok, és általában mindenkinél kisebb. A Törpillát a barátaim találták ki, azért kezdtem így publikálni, aztán ahogy haladtam, értem, már azt éreztem, a Törpike beért, legyen Pilla. Így általában már így ismer mindenki. Sokan nem ismerik a privát nevemet. Egyébként a Hupikék Törpikéken nőttem fel, meg a Tom and Jerry-n… ezek a mesék nagyon tetszenek, de nincs összefüggésben a nicnevem választásában. Ha ma kezdeném, már a Pillát választanám. Törp nélkül. 🙂
…
— Bemutatkozásodból úgy látom, elsősorban — mind klasszikusok, mind az élők közül — férfi költők hatottak rád. Szerinted van női költészet? Ha igen, hol vonnád meg ennek képzeletbeli határát?
— Érdekes ez a kérdésed. Azt gondolom, a távoli múltban kevés hölgy akadt a költészet színterén, akik a férfitársak mellé léptek és tollat fogtak. Akkor más éra volt. Más fontossági sorrend. Ha mégis akadt, azt lehetetlen felejteni. Imádom például Kaffka Margitot, sorolhatnám, kiket még, és persze a Nyugatosokat, a férfiköltők felsorolása nélkül…
Azt gondolom, Költészet van. Nincs férfi és női, hanem egy van. Költészet. Női és férfi vénákkal. Nehéz világ ez, nem lesz egyszerű dolga annak, aki a mezsgyéjére lép, de megéri.
Mióta írok kitágult az érzelmi szintem. Mások szemével láthatom azt a napfelkeltét, ami az ágyam mellet éled és vár reggelente. Csodás adomány ez, hogy az ember más-más szemszögből élhet meg érzéseket, fájdalmat, örömet, könnyet. Nem akarok én ítélni, mi nincs, mi van, egyszerűen csak a verset olvasom, akármilyen nemű is írja.
Sokat tanulhatok belőlük. Nem kell kérdeznem, hiszen hangokat látok, feleleteket…
……
— Az ember jön-megy az élet jelképes útján, a Héttorony viszont nem helyhez kötött, hogy találtál ránk? Személyesen ismersz valakit a Toronylakók közül? Mit jelent neked ez a portál?
— Jaj, de jó ez a kérdés. Bakos Erika hívta fel a figyelmemet erre a honlapra, ő kért nekem meghívót. Személyesen azokat a tagokat ismerem inkább, akik a Poeten is tagok. Hogy mit jelent nekem ez a portál? Ha hiszed, ha nem, libabőrös a kezem. Lehetőséget ad nekem arra, hogy fejlődjön stílusom, táguljon verstani ismeretem. Nem régóta vagyok tag, de mióta itt vagyok, alázatosabban veszem kezembe a tollat. Nem kapkodok. Átgondolom, eltervezem, mit szeretnék kifejezni.
Elfogadom a javaslatokat, ha megtisztelnek vele a lektoraim, azt hiszem, megtaláltam az értelmet abban, hogy egyedül az ember csak ír, de igenis szüksége van dorgálásra, hogy hatására emelkedhessenek, és juthassanak a gondolatok az olvasó szívébe.
Tanoda volt nekem az elején, most pedig otthon, ahol jó érzés lenni, és jó érzés megjelenni, mert itt elvárások vannak, és azért, mert a költészethez alázat kell. Alázat. Ezt jelenti nekem az ittlét, és szeretnék még sokáig itt is maradni…
…
— Idézlek: „Azt szeretném elérni, hogy nyomtatott formában is (irodalmi folyóiratok, kötet) sikerüljön megmutatnom magamat. Úgy érzem, talán jogosan reménykedhetem ebben.” Mit gondolsz, miben kellene még ehhez a feladathoz fejlődnöd?
— Mindenképpen kell még fejlődnöm. Abban, hogy kívülről is lássam magamat. Elhiggyem, hogy helyem van az élő irodalomban. A minimum ez. Mert sokszor elveszítem a határozottságomat, vagy elfelejtem az alázatot, ami ahhoz szükséges, hogy magasabb szintre lépjek. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor kitárul lehetőségeim tárháza. Addig pedig más dolgom nincs, csak írni és tanulni.
…
— Kritikai vénádról említed: „Átlagos véleményezőnek, kommunikálónak — kritikusnak — tartom magamat, mert úgy gondolom, egy vélemény az általában szubjektív, és ha valaki szán időt a verstanra, akkor objektív is.” Mi az elved, mértéked vers-érték alatt? Tetszés? A kifejezés pontossága? Hagyomány? Újítás? Szerinted ma mi a költő feladata?
— Oh, de jó kérdés!
A költő feladata szerintem az érzelmi hatás. Hogy maga mellé ültesse az érzelemre éhes lelkeket.
Nekem a vers akkor tetszik, ha gondolatokat éleszt bennem, és persze ha kötött verset olvasok, az akkor tetszik nekem, ha verstanilag tartja a már előttünk leírt szabályzatot, de úgy, hogy egyénisége, stilisztikája érzelmi töltést ad, és azzal hat. Mert írhatunk négy sort, tartott szótaggal és rímeléssel, de az akkor még nem vers. Akkor lesz vers, ha benne van az írója, a filozófiája, a lelke.
Így van ez a szabad versekkel is. Ugyanazok tetszenek, amelyek hatni tudnak rám. Mindkettő verselési stílust magam is alkalmazom, és mindkettőt olvasni is szeretem.
…
— Ahhoz, hogy alkosson az ember, töltekezni is kell. Mi az, ami igazán kikapcsol, felold? Zene? Film? Kirándulás? Netán főzés? Hímzés?
— Igen. Nekem a kislányom a kikapcsolódásom és a férjem támogatása is szükséges ahhoz, hogy leüljek, és írjak. Igen, a főzés is kikapcsol, főleg ha a vége finom lesz. Ugye? És igen, egy program családommal, barátaimmal is. Ez csak lehetőség kérdése, mivel nálam a főzés mindennapos, mivel anya és feleség vagyok.
…
— Mit tanácsolnál, ha valaki tanácstalan, de ugyanolyan ambíciókkal él, mint jómagad?
— Hogy ne adja fel, merjen álmodni. Hiszen álmok nélkül az emberek keserűek. Álmok nélkül nehéz a jelent értékelni, nehéz továbblépni a változtatás útjára, ami aztán a célhoz közelebb visz. Ha valaki szeret írni, és szeretne javulni, megmutatkozni, sorrendtől függetlenül, akkor bátran tegye. Az életben mindenhol vannak akadályok, de mindig olyanok, amiket le tudunk küzdeni. Hiszen az életünk rajtunk múlik, a lépéseinket pedig csak mi léphetjük…
Ha valaki nyitott szívvel és szemmel nézi a világot, az képpé lesz előtte. Színes és fekete részekből. Nyitni kell, nem megijedni. Csakis akkor sikerülhet, ha elindulunk.
…
— Van, amit nem kérdeztem, de szeretnél megosztani velünk?
— Köszönöm a kérdéseidet, Sándorom. Öröm volt neked válaszolni. Köszönöm a Héttoronynak is, hogy teret adott kettőnknek ehhez…
…
— Végezetül: minden jót kívánva az életben, az irodalom rögös útján, köszönöm válaszaid!
— Köszönöm, és természetesen én is ezt kívánom neked Sándor. Szeretettel…
Legutóbbi módosítás: 2014.08.26. @ 15:38 :: dudás sándor
