A tömegen át,
hátulról csodáltam
délceg tartásod.
– Talán ezt szerettem benned a legjobban –
Néztem a tarkód
vonalát, és próbáltam
megfejteni a titokzatos
erőt, ami újra és újra
átrendezi a molekuláris
űrt férfi és nő között.
Bár minden sejtem beléd
olvadni kívánt,
amit éreztem mégis
több volt puszta vágynál.
Ölelni akartalak, ringatni,
sötét termek árnyait
elűzni szemedből,
hogy ne menekülj – magadtól -.
Csak álltál, szinte
mozdulatlanul, büszkén,
és az emberáradat
magába szívta akarásom,
aztán kiköpte, s célt
tévesztve idegen
arcokon tükröződött.
Még láttalak elmenni.
Ezer darabra törtem
sokadszor is.
Elengedtelek.
…de megbocsát-e
nekünk valaha
az angyalunk?
Legutóbbi módosítás: 2014.08.23. @ 01:00 :: Grin Sándorné
