Az a vasárnap is úgy indult, mint a többi. Déltájt ugyan langyos eső kezdte öntözni a falut, de mire hazaértem a nagymiséről, megváltozott az életem. Döntöttem. Ács Anna lesz a feleségem!
Nagymama, szokás szerint elrakta a vasárnapit, én meg visszaöltöztem klott gatyába, de már szinte férfiszemmel láttam a világot. Akkor történt a sorsfordulás, mikor Annával — mint mindig —, együtt jöttünk haza a templomból. Ugyanis a szomszédban lakik, én meg azért mégse mehetek át az utca túloldalára, mintha szégyellném.
De ma elárulta magát, mikor Takácsék háza előtt megfogtam a vállát. Rámutattam a kertben virágzó liliomra, s megjegyeztem, hogy milyen boldog is lesz az a liliomos menyasszony, aki majd mellettem térdel az oltár előtt.
Erre csak azt mondta, hogy — ühüm —, s vállat vont.
De észrevettem, hogy elpirult. Aztán már hiába próbált másról beszélni. Átláttam rajta; tudtam, titokban magára gondolt avval a liliommal.
Délután még mindig esett. A libák a pocsolyát szürcsölték, de inkább csak örömükben a szárazság után. Mi meg lekváros kenyeret ettünk Annával a verandán. Mire végzett a nagymamája, Zsófi néni, ő is átjött, hiszen már reggeltől az ő születésnapját ünnepelte Pista bácsi; kettesben persze, nagypapával. Nem zavarta őket, hogy nagymama már rég leszedte az abroszt, mert szerinte esőben a verandán is lehet nótázni. A poharak sem duzzogtak; jobb az ülés a kiásott palakövön, ami asztallapként szolgált a keréknyi fatuskón.
Pista bácsit már meghatotta a bor, mert nagypapának harmadszor mondta, hogy még mindig szereti Zsófit, pedig már majd ötven éve hozta a Bakonyból. Időközben elfelejtette; nem ő hozta a menyasszonyt, hanem Zsófi maradt itt, mikor először jött egyedül rozmaringot eladni. Ő már nem cserélte kenderre, mint az anyja. Persze a rozmaringgyökeret ő is leforrázta, nehogy szaporítani tudják a somogyiak. Pista bácsi beleszeretett, s itt fogta feleségnek. Eleinte bántotta a menyecskét, hogy tudósasszony létére, ki ismeri mezők, erdők gyógyító titkait, hiába kevert orbáncfűszirupot férje borába, mégse szokott le az italról, jóllehet, egy demizsonnal is megivott naponta. Talán mert Zsófi ifiasszony elfelejtett a pálinkába is tölteni, ami reggelente az istállóban fogyott.
Még alig múlt el az a bizonyos esős vasárnap, de néha bánkódom, s az iskolaudvaron is csak félszívvel ordibálok együtt a többivel. Anna tán túlzottan is leplezi titkunkat. Fogócskánál is inkább Manót kapja el, holott én direkt lassan futok előtte. Pedig még nemrég hozta be Pál atya Dr. Orczy, az új állatorvos ikreit, Manót és Margitot. A gyereken röhögtünk, mert vadászkalap volt a fején, lábán meg cipő. Margit meg inkább tűnt egérnek, mint tanulónak. A lenyalt fejű ficsúr tetszett a lányoknak, de Margiton ők is átnéztek. Pár napra rá, Manó már otthon hagyta a pamacsos kalapját, s mikor egy reggel ő is mezítláb jött, mint más normális iskolás, végleg befogadta az osztály. Anna tán túlságosan is.
A sorsfordulat pár nappal az évzáró előtt történt mikor növénygyűjtésre mentünk. Először csalódtam, mert páromul csak Orczy Margit maradt, mert nem volt kosaram. Annának volt, de abba már rég Manóval szedték a cickafüvet. De már nem is bántam. Jó darabig Margittal a Papréten szedtük a szirmokat, aztán cserjék közt bóklásztunk, míg végre megpihentünk az árnyékban. Ahogy beszélgettünk, egyre jobban megértettük egymást. Mikor azt is elárulta, hogy titokban már verset is írt, rádöbbentem, hogy Margit nem is egér, hanem egy jószívű, okos lány. És szép. S hirtelen átáradt rajtam a bizonyosság: Orczy Margit lesz a feleségem! Hisz megéreztem, milyen kincset rejt a szürke külső.
Éppen kettőt ütött a toronyóra, mikor kiöntöttük a kosarat a bicegő Berta pokrócára. Pár percre rá, már az utolsók is befutottak, Berta meg értő módon válogatta zsákocskákba a szállítmányt.
Míg ettük a hideghúst, amit Horowitz patikus hozott, elmeséltem, hogy olvastam, fogtak egy olyan harcsát, akinek a hátából két benőtt madárláb csonk állt ki; ami biztos egy lecsapó halászsasé volt, aki tán ijedtében már nem tudta visszahúzni a karmait. Aztán az évek során a maradék sast is lezabálták a vadhalak a harcsa hátáról.
— Hülyeség, ezt is csak most találtad ki, Benő — röhögött Manó, miközben Anna kezét markolászta.
— Azért, mert nem ment a harcsám apádhoz kezelésre, még igaz lehet — mondtam, s behúztam volna neki, de a tisztelendő úr közbeszólt:
— Lehet igaz is a történet, mert ha az ember elkövethet végzetes tévedést, akkor miért nem eshetne meg madárral is? — mosolygott, s később arrébb sétált a patikussal beszélgetni.
Rövidre rá Horowitz úr kihirdette, hogy a munkáért járó pénzt Pál atya majd kiosztja az osztályban. Meg a nyári szünetben, aki akar, szülői engedéllyel gyógynövényt vihet a patikába, amiért rögtön pénzt kap.
Mi már nagyban tervezgettünk Margittal merre szedünk kakukkfüvet, miegymást, mikor a bátyja odajött Annával, s megkérdezte, mi lenne, ha mi négyen gyűjtenénk a Horowitznak? — s rám vigyorgott, mintha már rokonok lennénk.
— Tényleg jó ötlet — mondtam, hisz nem rossz gyerek, s kicsit sajnáltam a csélcsap Anna miatt.
Aztán másképp lett.
Hisz mit tesz az emberi döntés, ha felettünk a Mindenható végzi életünk?
Nagymama temetése után Pál atya kérte barátja, Komoróczí tábori püspök úr segítségét.
A hadapródiskola tényleg jobb, mint az árvaház. De az ablakból csak a sivár udvart látni, s nem az otthoni tarka mezőt.
Még jó, hogy álmomban időnként kakukkfüvet gyűjtök Margittal.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.02. @ 10:45 :: kisslaki