Zsíros, kócos, sűrű, emberszagú hajzuhatagban a lelkek. Tegyük fel, fészek az út, a kertek alján hajladozó virágok között csupaszon érkezik a fény, s lüktetnek vele az árnyak. Milyen hosszan felkavart nyárutót kortyolgat hős tüdőnk! Levedlettük magánytestünket, s helyén felszólító bátorság a jelen idő. Az arc is maszk, s múlja egyik pillanat a másikat. Póker-urbán közelít a perc, egyik a másik után. Álcavarázs. Van kedvünk.
Szárnyakkal harcra kész a vakító égbolt leple, vállunkra szakadt harmónia. Belelépünk s felszisszenünk, meglepetése csupa mozgalmas természettánc, habár még pánikrohamokban kerget a szél mindent, jó kiszabadulnia.
Lábra állt türelem a csend, gyerünk — testetlen boldogságig… Megvilágosodik odabent, s közben a részeg éj ránk istenül. Remete-hold arany tejútnak gördül, zsámolyon kiscsillagok. Egyetlen imára gyűltünk ide: álomtalanokból vajúdni álmot.
———————————–
Megkaptam a tördelt változatot, köszönöm. Naplóba javaslom.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.04. @ 16:39 :: Marthi Anna