A Szakályhőgyészen letelepült Hohlfeld család szép forgalmat bonyolított úgy az arany- és ezüstékszerek, mint az órák kereskedésével és javításával az 1890-es évek végén, 1900 elején. Öt gyermekükből a két fiú, Lénárd, a szakma szerelmese, és az inkább művészhajlamú Ferenc folytatta apjuk szakmáját, sőt két húguk is dolgozott a műhelyben, csak a kis Teruska maradt a fakanál és a mama mellet, ahogy az leginkább illett is abban a korban a hölgyekhez.
Ám a Hohlfeldek arról is híresek voltak, hogy kiválóan zenéltek, kellemes házi koncertekkel szórakoztatták a családi és baráti összejövetelek vendégeit.
Az ifjabb fiú már régen áhítozott egy jó minőségű gitárra, de a pénzt mindig vissza kellett forgatni a virágzó üzletbe. Épp’ attól virágzott.
Ahogy Ferenc ifjú férfikorba lépett, apja megbízásából ő járt a bécsi nagykereskedőkhöz órákat, alkatrészeket és ékszerárut beszerezni. Nem kis pénz, majd érték lapult a zsebében egy-egy ilyen oda-vissza úton.
Mondják: a zenélő emberek bohém művészek, könnyelműségre hajlóak.
No, hogy az ifjú Hohlfeld bohém volt-e, vagy egyszerűen csak fiatalságánál fogva tapasztalatlan, ergo: egy cseppet könnyelmű, azt mindenki döntse el belátása szerint. Még az sem elhanyagolható feltételezés, hogy a művészlélek érzékenysége vonzza a sors játékos ötleteit.
Tetemes összeggel és a vásárolnivalók gondosan összeállított jegyzékével indult ismét Ferenc Bécsbe. Egy hozzá hasonló korú fiatalemberrel került egy fülkébe, akinek a vonat első osztályán, oda nem illő, kopottas külseje igencsak felkeltette figyelmét. Hamar beszédbe elegyedtek. Kiderült, a másik utas valódi zenész. Méghozzá gitárművész, aki meglehetősen üres zsebekkel igyekszik valahová. Ferenc fel is fedezett egy félreismerhetetlen alakú, zöldvászon huzatot a csomagtartóban, tartalmától duzzadva.
— Én és testvéreim is szívesen játszunk szabad estéinken, mert jólesik egy kis zenélés a hosszú órákig tartó órajavítás után.
— Maga órás? — kezdett érdeklődni az idegen.
— Apám és nagyapám is az volt már és most mindegyik testvérem, még három húgom közül is kettő. Éppen üzleti ügyben utazom…
— Üzletiben?
— Igen, én szoktam bevásárolni — közölte óvatlanul Ferenc.
A művész fészkelődni kezdett.
„No, ez az én emberem!” — gondolta. Leemelte a zöld csomagot, kihámozta hangszerét.
Az ifjú órás sóvár szeme azonnal felfedezte a gitár ékességeit, a sok, össze-vissza firkának látszó írást a hangszer hasán, oldalán.
— Látja, ezek az aláírások híres művészkollégáktól származnak, meg néhány neves embertől a rajongóim közül. Muzeális, értékes darab… Még Blaha Lujza énekét is kísérték ezen — tódította, megfelelő hatást remélve.
Ferenc nagyot nyelt, a művész pedig megpendítette, a már kellően dicsérgetett zeneszerszámot. Valóban páratlan, szép hang csábította az áhítozót… Más se kellett a jófülű órásnak. Le nem tagadhatta volna, mennyire érdekli ez a remek hangszer.
— Mivel egy vasam sincs, még a gitáromat is eladnám most, ha nem ez lenne az egyetlen kincsem. Így, inkább éhen halok…
„Ha ez tényleg éhezik — vette szemügyre Ferenc a szakadt külsejű embert — akkor nem kellene elszalasztanom ezt a soha vissza nem térő alkalmat…”
Fél óra sem telt el, Ferencünknek kiürült a zsebe, csupán annyi pénze maradt, amivel másnap vissza, hazáig megválthatta vonatjegyét, no meg valahol éjszakára betérhetett.
Át sem lépte a határt, az odaátra, vásárolni indult órás.
Amíg az otthonához visszafelé közelített, lázasan próbált kigondolni — rémmeséktől, elkerülhetetlen végzetig — mindenféle magyarázatot. Végül mégis csak ennyit mondott:
— Még ha agyoncsaptok is, én megvettem magamnak életem gitárját.
Ferenc azért lelkiismeretes fiú volt ám! Itt kezdődhetett az a fránya furdalás, ami biztosan hozzáadta a magáét, amikor élete haladtával egyre furcsábban kezdett viselkedni. Még az sincs kizárva, hogy az a hirtelen gitárvásárlás már az első, intő jel volt, nem könnyelműségének oka, hanem első állomása a végzetnek.
Miután különváltak a testvérek, és más-más helységben kerestek szakmájukkal boldogulást, ő legkevésbé az órákkal törődött. Családot alapított, de a háztartáson, a konyhán is csak a háziasszony leleménye segített valamicskét, az ő üzlete egyre kevésbé virágzott.
Végül egy napon elköszönt Ferenc kedves kis asszonykájától, el is ment, és soha többé nem látták élve, mert ahová igyekezett, onnét még senki sem tért vissza.
Fiából is órást faragtak, akinek szerény örökséget kellett felvirágoztatnia, amellett inkább virult bohém lelke. Csillagjegyek közt érezte jól magát, horoszkópokat készített és — zenélt. Ama jeles gitár pengetését ő is jobban szerette a csavarhúzónál. Sietve zárta be üzletét, ha közeledett az este. Harmonikázott is, zártkörű rendezvények és szerényebb lakodalmak keresett, kitűnő mókamestere és zenésze vált belőle.
Azért közben, talán csak úgy mellesleg, mégis becsülettel javította Gyula az órákat is, nevelte és bár gitározni is megtanította fiát, tovább örökítette ezt a szép szakmát.
Aztán a családi hagyománynak Ferenc dédunokájánál vége szakadt.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.02. @ 12:25 :: Pápay Aranka
