Magyarországra az iparosítás érdekében, Mária Terézia hívására az 1700-as évek második felétől sok mesterember telepedett át Ausztriából. A borász, pincemester és kádár Heinleinek az ozorai Esterházy birtokon kaptak munkát, akik nőtlenül érkeztek, itt találtak párra. Johann Heinlein és leszármazottai tudatosan magyarosodtak, egyik fia, Lajos már részt vett zászlótartóként a szabadságharcban is. Tisztességgel folytatták tanult a mesterségeiket, Lajos négy gyermeke, ifj Lajos, Gyula, Mária és Nina jelentős örökséggel indulhattak az életbe, úgy helytállásban, mint szorgalomban, ami biztosította a megélhetést és gyarapodást. A família nőtagjai sem tétlenkedtek, kifinomult ízléssel hímezték, varrták a család ruha-, asztal-, ágy- és fehérneműjét.
Gyula egy balesetben, fiatalon megsérült, nem dolgozhatott tovább kádárként, azonban az Esterházy uradalom pincemestere maradt Ozorán és nagyvendéglőt nyitott a faluban. (Az Esterházy Fogadóközpont épülete volt az!) Segéddel fenntartotta a műhelyt is, sőt azt a család folytatta, mert idősebbik húga, Mária — szép hozománnyal — feleségül ment Kautz János kádársegédhez.
Sajnálatos módon idős kora előtt megözvegyült ez a Heinlein lány, három gyermeket kellett egyedül felnevelnie. Hogy életük megszokott színvonaláról ne kényszerüljenek lemondani, varrással, hímzéssel kezdett újra — már nem csak saját részükre — foglalkozni. Édesanyjuk halála után ő „örökölte” Ninát, hisz az árva kislány nem számíthatott másra, aki felkarolja. Később jól jött a befogadása, hiszen ügyesen kézimunkázott ő is. Máriának előrelátónak kellett lennie, nagyobbik, serdülő lánykáját, Juliskát épp ezért tovább taníttatta a fehérnemű készítés szakmában. Hogy fiának, Istvánkának ne kelljen megszakítani tanulmányait, tudta, rá sokat kell még költeniük.
Kautz Juliska aztán be is váltotta a hozzá fűződő reményeket, át is vette anyjától, és vitte tovább az ipart, ágy- és fehérnemű-készítő szalonjának jó hírét a megye határain túlra adták szájról-szájra a nemesasszonyok. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak, idősödő édesanyjával és Ninával. Még kézzel, és nem csak szépen, igényesen varrtak ők hárman, de az akkoriban még divatos, halcsontos fűzők elismert mesterévé is vált Juliska, egyedül szerte a vidéken. Ebből, no meg az ügyesen haszonbérbe adott kis szőlő-birtokocskából háztartásukat ellátták, és az egyetlen fiú tanulmányaira is futotta a jövedelmükből. István így később a pécsi szénbányák igazgatóságán — már Kárpáti névvel — karriert futhatott be bányamesteri rangig.
Egy Singer varrógéppel gazdagodva jócskán fellendült a varróműhely forgalma, de a finomabb kelméken inkább kézzel dolgoztak.
Kedves, magabiztos teremtés volt Juliska, mégis rég’ lemondott arról, hogy a megye határain belül megfelelő párra találjon. Gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor feltűnt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát, a velocipédet tekerve az ifjú vándorórás, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták őt szeretett Juliskájuk számára.
— Csak nem képzelitek, hogy férjhez megyek egy gyerekhez?! — csattant fel, megbántottságát nem is titkolva.
De aztán a család rábeszélésére találkoztak…
Harminc éves korában mondott igent a letelepedni szándékozó, nála tíz évvel fiatalabb, de ambiciózus Hohlfeld Lénárdnak. Órás-mester férje mellett aztán nem sokáig kényszerült folytatni szép foglalkozását, a megye hölgyeinek nagy bánatára. Első kislányuk, Ilonka 1907-ben megszületett, ettől fogva Juliska csak kivételes esetben vállalt munkát. Az akkori időkre a csecsemőhalandóság volt jellemző, ami sajnos az órásék gyermekeit sem kímélte, egy ikerpár és egy fiúcska vált áldozatává. Míg aztán 1912-ben megszületett és életben is maradt a kis Aranka. (A későbbi Pápay Károlyné)
Oltár elé még Hohlfeld névvel lépett Lénárd, azonban gyorsan terjedt a komoly fiatalember jó szakmai híre, ezért úgy gondolta, jobb, ha keres egy jól hangzó magyar vezetéknevet. Csakhamar a környék elismert órásmestere lett, immár Jenőfi névvel.
Az 1900-ban renovált templom tornyában a négy égtáj felé néző óra addig évek óta nem mutatta az időt. 1913-ban Lénárd három év garanciát vállalva rendbe hozta a toronyórát, és némi tiszteletdíjért működtette, karbantartását is vállalta. Ez is nagyban emelte tekintélyét a községben, és hozzájárult népszerűségéhez. Hogy biztosan megéljen, az akkoriban divatba jött kerékpárokhoz alkatrészeket is kezdett árulni, a faluban rohamosan el is terjedt a bicikli.
* * *
Amint Heinlein Gyula fiáról kiderült, hogy gyönyörűen énekel, apja nagy álmot dédelgetett, a kis Bélából kántort akart neveltetni. Úgy gondolta, az nem csak tekintélyes tisztség, de Ozorán a kántori javadalmakhoz 18 kataszter haszonbérleti föld hozama is járt. A jó hangú Béla – apai ágon Juliska unokatestvére – Szekszárdon végezte a középiskolát, majd a pécsi püspöki Tanítóképzőben kántori és tanítói diplomát szerzett. Édesapja nem sokáig támogathatta, mert 1911-ben tüdőgyulladást kapott és váratlanul meghalt. Abban az időben ez még nem számított ritkaságnak, a penicillint később fedezte fel Fleming… Özvegye, Illés Katalin ezután felszámolni készült Ozorán minden vagyont, kötelezettséget, hamarosan Frick János építésszel jegyezte el magát, aki az iskola új szárnyának, és a templom renoválásának is építőmestere volt. Vele Dombóváron akartak letelepedni, ahol testvére, Illés Gyula a község főjegyzője volt, és az ő bíztatására és segítségével Béla már elnyerte a tanítói állást, és segédkántori feladatokat vállalt. Tiszta tenorjára a magasabb rangú egyházi személyiségek is hamar felfigyeltek.
Ám az ifjú Heinleinnek voltak más vágyai is, az elsőt, hogy énekesnek képeztesse magát, apja tiltására — „a komédiások léha életet élnek”, mondván — nem valósíthatta meg, de a katonai pálya is csábította. 1912-ben beiratkozott Nagykanizsán a tiszti főiskolára és kiváló minősítéssel, hadapródként végzett. Az anyai ágon unokatestvér Illyés Gyula róla mintázta a fiatal tisztet Koratavasz c. kisregényében.
A világháború akkor robbant ki, amikor épp nősülni készült. Csakhamar a fronton találta magát, mint ifjú zászlós… Megsebesült, és amikor lábadozott, diszpenzációval mégis megtarthatták az esküvőt, de a frontra vissza kellett mennie. Vitézségi éremmel tüntették ki, átélt tífuszt, katonai kórházakat, Krakkótól Ukrajnáig harcolt. Az őszirózsás forradalom idején parancsra, parancsnokként vonult be Szentendrére, majd a zavargásokkal teli fővárosba.
Idézetek a naplójából:
„A tisztek külön kihallgatáson kaptak beosztást Károlyi Mihály dolgozószobájában. Egyszer csak csörömpölve beront három folyamőr katona, és Károlyi Mihály felé fordulva hangosan jelenti: — Tisza Istvánt megöltük! — Károlyi elsápadt, felugrott és az ablakhoz támasztotta a fejét.”
Ezután vonatra szállt Béla, hogy haza utazzon, de az utasok beszédéből Ozoráról hallott rossz híreket, ezért megszakította útját, mert itt éltek rokonai mindkét szülője részéről, ő pedig az Illés unokatestvéreiért és Jenőfiné Juliska unokahúgáért aggódott.
„Javában folyt a boltok fosztogatása zászlós tömegek felvonulása mellett. A cs. és kir. csikótelep katonai személyzete rang nélkül bujkált, a csendőrség némán tűrte a fegyveres tömeg garázdálkodását, mert fogalmuk sem volt, hogy a fővárosban milyen körülmények vannak.
Szerencsére megjelent egy Döbrönte pusztára vezényelt pesti katonai különítmény a Nemzeti Tanács parancsával, akik biztosították, amíg egy népgyűlést összehívtam és pesti tapasztalataimat ismertettem.
… Nagy tömeg gyűlt össze délután két órakor a községháza előtt, ahol beszédet intéztem a néphez. Szavaimnak hitelt adtak, lecsendesedtek, és több zavargás nem is fordult elő.
A harctérről hazatért katonák gabonát kértek, amit a Csikótelep gazdasága rövidesen előlegezett —, mire helyreállt a nyugalom.
Nemzetőrség alakult a hadviseltekből, akik már komoly beavatkozással tartottak fegyelmet és rendet. Én is megnyugodva folytattam utamat Dombovárra… leszereltem és visszatértem polgári foglalkozásomhoz.”
Az ozoraiak nemsokára küldöttségekkel ostromolták, hogy pályázza meg a kántortanítói állást, és ő annál is inkább megtette ezt, mivel rokonai éltek itt, és nem csak a szíve húzta szülőfalujába, de a tisztséghez ígért járandóságok jócskán csábították, mert családja éppúgy nélkülözött, mint mindenki más, a pénz elértéktelenedése, a cserekereskedelem miatt.
1922-ben szolgálatba lépett külön-külön tanítói és kántori díjlevéllel, melyben azon felül, hogy a Várhegyben biztosítottak szolgálati lakást egy szépen felújított, tágas házban, a kántori földek javadalma, a párbérből kapott gabona és a környező erdőkből olcsón beszerezhető tüzelőfa is, abban a pénztelen világban egy csapásra felemelte életszínvonalukat.
Alkalmazásának szigorú feltételi voltak. Kötelezettségeinek írásba foglalt felsorolása jellemző a korra, figyelmet érdemel annak hiteles másolata.
„Feddhetetlen ker. kath. élet úgy a magán, mint a nyilvános életben, ker. kath. hithez való törhetetlen ragaszkodás és vallásos kötelességeinek: húsvéti szt. gyónás és áldozás, stb. pontos elvégzése. Kötelessége továbbá minden eddig előírt és az Egyházhatóság által a jövőben esetleg előírandó kántori teendők pontos – lelkiismeretes teljesítése. Az év minden napján köteles a hivatalosan előírt és a hívek által fizetett miséken orgonálni és énekelni, az Egyház által előírt szabályok szerint. Az összes eddig szokásban levő és jövőben hatóságilag elrendelt litániákon, a májusi és októberi ájtatosságokon orgonálni és énekelni. Kötelessége a temetéseket — a pusztaiakat is — elvégezni, a búcsúztatókat pedig az Egyházm. Hatóság által
előírt módon és korlátok között.
Kötelessége az eddig meglévő, a „Visitában” előírt és az Egyházm. Hatóság által jövőre elrendelendő körmeneteken énekelni, alázatos viselkedésével a híveknek példát adni. Szóval az összes minden meglevő és hatóságilag a jövőben elrendelt kántori teendők pontos — lelkiismeretes és buzgó — példás elvégzésére annál is inkább, mert a kántor segítő társa a lelkipásztornak a lelki élet fejlesztése emelésében.
Jelen díjlevél az iskolaszékre valamint a megválasztott Heinlein Béla kántorra nézve csak az Egyházm. Hatóság jóváhagyása és elfogadása esetén emelkedik jogerőre. –
Ozora 1922 évi Március hó 12.”
A kántortanító úr maradéktalanul teljesítette a rá kirótt kötelességeket, délceg alakja, határozott fellépése tiszteletet parancsolt, gyönyörű, érces tenor hangjára, mely betöltötte a templom boltíves belső terét, és szabadon szállt a körmeneteken és temetői sírok közt, évtizedekig büszkék voltak az ozoraiak. Szíve már magyarrá vált, hát nevét is magyarosította, Hadffy-ra. Kivette részét a falu kulturális és társadalmi életében, színdarabokat rendezett és parancsnoka volt a tűzoltó egyesületnek, vadászataikról anyai ági unokatestvére, Illyés Gyula is többször tesz említést.
Országosan is egyedülálló, különleges halotti búcsúztatóit külön püspöki engedéllyel komponálta egyházi dallamokra, versbe szedve foglalta össze a halott tetteit, erényeit, sőt hibáit is, hogy mintegy tanulsággal intse a még élő utódokat.
Iskolás kortól haláláig minden ozorai lakos életét, viselt dolgait ismerte, ezért úgy tudott megszólalni az eltávozott nevében, mintha üzenetét tolmácsolná, így sohasem sértett ezzel senkit, csak tanított.
Utolsó éveit, amikor torokrákja már megfakította tiszta tenorját, az egyedien finom bort termő ozorai szőlőjében töltötte, ahová a számadó juhász Illés nagyapja görbe botjával kapaszkodott fel, és ahol Illyés Gyula gyakran a vendége volt, a présház elé kiülve együtt elmélkedtek a hivatás fontosságáról. Így írt a költőnek címzett levelében 1957 nyarán:
„A szegény munkás öreg parasztot — akit senki meg nem dicsért életében, én — érdemei felsorolásával átdicsérem a másvilágra. A gonoszokat megfeddem, a gyilkost tetemre hívom, és a néptömeg tetszésével elítélem. És ez az ítélet szent! — azt örökre megjegyzik, és nem olyan gyakran cselekszenek rosszat, mint a múltban.”
Hadfy Béla emlékét márványtábla őrzi az ozorai templom előcsarnokában.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.22. @ 13:50 :: Pápay Aranka
