Az élet
kivetne, de te nem hagyod,
elnyomod, ha meg csend feküdne mellém,
unalomként hálva velem, elzavarod
– féltékenységed hajt, de
nem lehet módját magyarázni -.
Ha méreg
kicsinyíti énem, nehezen viseled,
majd elfojtod, ha pedig feléd szúr
gyilkolna éllel, nem riadsz, és kicsorbítod
– régóta szép neked arcom. Ez segít,
erősít, és nem miattam, miattunk -.
Unalom, csend, méreg, indulat,
zavart teremtve sem illetek hozzám.
Elszalasztott, üressé vált percek
nem lehettek párom, csak a szerelem.
Szívem,
ha egyhangúan ver, van aki ad bele dallamot.
Magasat, mélyet, és nem kimérten,
félhangnyi színből kevert balzsamot
– nem tudod tétlen hagyni ütemem,
ha nem tölt be szenvedéllyel pillanatot -.
Vágyam,
ha lanyhán ég, átéléssel gondozod.
Felvillanó tűzzel éleszted, nehogy hamu legyen,
mi tegnap égetett, mert felejteni nem tudod
– képtelen vagy az átéltekre keresztet vetni.
Inkább magadból újra alkotod –
Egyhangú, néma, lanyha dallam,
nyomotok rajtam nem lehet.
Kedvemnek önzetlen őre
emel fel porból, ha ott vagyok.
Összetette feleinket a Sors
világos érzelmünk sötétben is él.
Nem lehet megölni, ami így teremtetett
– Krisztustól eredve – holnapot.
(2014. augusztus 25. Pilla)
Ilona Zengőjére…
Illusztráció: Ago.Ota
Legutóbbi módosítás: 2014.08.25. @ 16:18 :: Pilla S.M