Halló… itt vagy…
Börtön ez,
bakelitmélység,
s te hallgatsz,
mint egy fogoly.
Színes hajfonatod
kábel-loknikban lóg.
Szédülten rád csavarodom.
Riasztasz, megcsörrensz,
s én húzlak, vonszollak,
hogy milliónyi idegpályán
eljussak hozzád végre.
Szavaid alagút-huzalerdőn,
acélbozótok búgó zaján át,
apró garasonként ömlik szét
fülem perselyében.
Kecses kagyló-tested kezembe simul.
Megremegtet felizzó
mágikus vonalad forró,
vad tüze, s hagyom,
hogy éteri csillagutak ösvényén
zengve-bongva testem
pórusait újra átjárd.
Fülem mobil tapasza vagy, szorítalak,
beléd kékülnek rád fonódó ujjaim,
s hagyod, hogy képzeletem
vásznára fesselek fel orvul,
ahogy ülsz, állsz, vagy fekszel,
cikázol sodrott drótokon,
vagy szembejössz velem éppen,
s hangod hangom elől kitér.
Vágyaim bozontos hurkaiból
bontanak ki tátongó relék,
ostornyalábok s búgnak fel mélyről,
mint elfojtott, néma vészharangok.
Tenyérnyi boldogság ez,
öröm, hogy vonalban tarthatlak
néhány percig csak a mély-sötétben.
Reszketünk, vibrálunk, hullámhosszunk közös.
Lélegzeted lélegzetem,
fel-felmorajlunk olykor, – váltva – mint tengerár,
hallgatag öblök, vitorlasóhajok.
Ölünkben ringatózik a világ.
Halló…itt vagy…
Hallgatsz, én is hallgatok.
Nincs vonal. Az időnk lejárt.
