Nyomtatás

Fekete hegyek közt

1.        Attila Tours szervez

Menjünk szabadságra! Ez a mondatnak elvileg ujjongást kellene kiváltania, ám azt nem egyszer elnyomja a felmerülő kérdés sötét felhője:

— Jó-jó! De hova?

Azonnal kiderül, hogy egyetlen célpont sincs, amire mindenki rábólintana, s kitör a családi háború. Egyik drága, a másikon már voltunk, a harmadikról valaki tudja, hogy másoknak nem tetszett… No, de a legádázabb vita rendszerint azon alakul ki:

— Tenger vagy hegyek?

Az ilyeneket megelőző céllal a kényes kérdésre kijelentettem:

— Is…

— ???

— A fekete hegyekbe.

— ???

A kódok már kezdik a családom adrenalinszintjét emelgetni, így kénytelen vagyok ismertetni rég dédelgetett tervemet.

— Monte = hegy. Negro = fekete… „Magyarul” Crna Gora…

Földrajzot rég tanultunk, azóta sok minden történt Európában, így elő a térképet, majd a Guglit. A képest.

— Hát ez a tengerpart elég hegyes… — ismerik be a meggyőzendő delikvensek. Majd jön az a kényes kérdés, amelyen már sok idealista elbukott:

— Mennyi?

Másnap irány az egyik utazási iroda.

— Egy hét 560 € — kapom meg a lesújtó választ.

Ez azért annyira lesújtó, mert néggyel kell szorozni. Ha azt akarom, hogy a fiam velünk jöjjön, párját is bele kell számítanom, különben választás elé kerül. Vele, vagy velünk? Az „is” talán még belefér, azt hiszem még nincs annyi a rovásunkon… Zita lányomat már egy ideje sajnos ki kell hagynom a számításból. Húszezer kilométer az sajnos kicsit sok. Pedig de szép lenne hatan… 2008-ban sikerült utoljára együtt szabizzunk mind a négyen. Azóta megszaporodtunk… Jó nagy sóhajtás, beletörődök, az önsajnálat sem tarthat örökké. A szorzás végeredménye újra visszapottyant a földre, hiszen hozzá kell adni a mellékköltségeket is: ebéd-vacsora, némi belépti díj, esetleg benevezünk egy kirándulásra, mint annak idején Görögországban… sacc/kábé háromezer euró egy hétre. Aotearoa Új Zélandot hatezerből megúsztuk, pedig az egy teljes hónap volt. Igaz csak két személyre…

Hazafele menet újabb sorscsapás üti már egy ideje dédelgetett szép álmomat.

— Gondolod, a fiad végigbuszozik egy hetet? — törnek elő feleségemből az olaszországi kirándulásának részletei. — És végignéz napi ötven templomot?

Hát igen. Neki is a két legnagyobb élménye azon a kiránduláson nem Firenze, Velence, Róma és Vatikán volt, hanem Capri szigete és a Vezúv. Nos, mi ilyen turisták vagyunk. A természet csodái nagyobb ámulattal töltenek el, mint az ember által alkotottak.

— Ott nincs annyi templom… — kockáztatom meg.

— De a buszozás… kapom a vödör hideg vizet a nyakamba. A nőknek sajnos mindig akadnak praktikus kérdéseik. Főleg ha feleségek is.

Néhány napig nagyokat sóhajtozok elveszettnek tűnő illúziómról. Majd egy hétvégi skype-olás után a Föld másik végével, hirtelen beugrik az ötlet:

— S ha elmennénk saját szakállunkra?

Gugli maps véleménye szerint négyezer kilométer. Nyolc liter benzin a százon teherautónak előléptetett Ceedyvel, mert autópálya és hegy-völgy az sok van, akkor benne az autópályadíj is.. kevesebb, mint ötszáz euró… Ákos fiam szeret vezetni, az nem buszozás… Ó, ezt olcsóbban is meg lehet úszni… Zita Tours help! Ugyanis lányom már nem egy barátnőjének szervezte meg a szabadságát-nászútját, sajátjairól nem is beszélve. Alig várom a hétvégét, mert az időeltolódás miatt csak akkor tudunk vele skype-olni. Végül nem bírom kivárni, és írok neki egy zománcot (románul = email). A „Természetesen Tati” helyett lesújtó válasz érkezik:

— Nincs időm, tanulok a vizsgáimra.

De küld három linket… Booking.com, tripadvisor.com, és a montenegrói turisztikai hivatal weblapjának elérhetőségét.

— Te is meg tudod szervezni… — teszi hozzá biztatás gyanánt.

„Süsd meg a belém vetett bizalmadat!” — gondolom, de azért nem mondom ki. Jól idomított, apa voltam világ életemben, és soha nem sértegettem a gyermekeimet.

Néhány napos öngyőzködés után nekiállok belekontárkodni a turizmusba. Első szállás a horvát tengerparton, úton a Fekete hegyek országa felé. Vajon miért is nevezik annak? Ez a kérdés egyelőre megválaszolatlan marad. Nos, szállás 100 €/éjszaka négy személynek. Olcsóbb nincs. Tehát nyolcszáz euró — szinte kéthavi fizetésem — plusz a benzin, a napi kaja meg a belépi díjak… Á ezt így kétezer euróból is meg lehet úszni. Kétharmada a „szervezettnek.” Nos ha abszolút értékben nézem, négyhavi nettó fizetésem, nem kis pénz egy szabadságra, de ha úgy adom be a családomnak, hogy ezerrel kevesebb, mint a másik, az már nagyon meggyőző lehet. Minden relatív, főleg a „sok”. Attól függ, mivel hasonlítjuk össze. Mert én már aljas módon győzködöm a családomat, szerelmes lettem ebbe az útba. A vírust ugyan Péter Erika ültette el bennem, de akkor erre a lényegtelen elemre már nem emlékeztem, már vagy két éve érlelgettem magamban e tervet. Szóval akkor megvan az előzetes felmérés, nosza rajta szervezzük együtt!

Február lévén fiam kijelenti, hogy neki vizsgaidőszakja van, az asszony meg félévzárással bíbelődik. A nyakamba sózzák az egészet. Ez egyszerre előny és hátrány. Kevesebb a szervezési adrenalin és follikulin, ám én leszek a bűnös majd mindenért… Hej!

Kétségbeesett e-mail Zita Toursnak. Jön a lehangoló értékelés:

— Mondtam, nincs időm erre, lehet olcsóbban is nézz utána! Olvasd el a kiértékeléseket is, mert ráfázhatsz.

Biztató… Egyelőre nem foglalok semmit, elkészítek egy útvonaltervet. Amikor minden kész, nejem azzal jön, menjünk el Plitvicére is, mert kolléganője járt ott, és nagyon szép. Az útiterv felborul, mindent újra kell gondolni. Még jó, hogy nem foglaltam le semmit, csak terv maradt. Hajjajaj, mi lesz még ebből?! Jól kezdődik. Ki rakott oda? Jobb, ha lemondok róla az idén, jövőre Zita Toursnak is lesz ideje… Csattanjon az ő fején!

Másnap úgy döntök, nem rombolom le a gyermekeim (akarom mondani felnőtteim) előtt maradék tekintélyemet azzal, hogy beismerem, gyáva, szar alak vagyok. Nos, megszülöm az új tervet, kinézem az új szállásokat, hiszen Plitvice egy nappal eltolta a további elképzeléseket. Nem egy éjszakát ülünk ott, mint eredeti elképzelésünk szerint Splitben, hanem kettőt. Na, persze, ugyanazokon a helyeken másnap már foglalt minden szállás… Elölről az egész. Na, megvan az új vázlat, a felsőbb szervek elé bocsájtom. Legyen nekik is valami felelősségük, hiszen kikértem a véleményüket… Erre a fiam kijelenti, hogy párja, Vali nem valószínű, hogy tud jönni velünk. Úgy csinálhatok, mint Eszter, a GPS: „Újratervezés…” A fejemen megengedem a csapot, mint ama klasszikus magyar rajzfilm főhőse, kinek a neve most nem jut eszembe.

Újabb két nap, s csodák csodája, találok olcsóbb szállást is. Még ötszáz euróba sem kerül hármunknak. Bosznia, Szerbia és Montenegró nem Horvátország, főleg ha a szállást nem a strandparton keresem. Autónk van… Hamar lefoglalom, mert amíg nézegettem, egyik szállást az orrom előtt vették ki. Megnéztem, volt, öt perccel később már nem. Zita Tours visszajelzése:

 — Na, ugye! Meg tudtad szervezni! De jól megnézted a visszajelzéseket?

— M-ee-g… — hazudok. Közben arra gondolok, a helyszínen jön majd a feketeleves!

— Azt is, miként lehet lemondani, ha változna a terv?

— Azt már neeem… — nyelek egy nagyot. — Végignézem a foglalásokat még egyszer. Hármat egy héttel azelőtt díjmentesen le lehet mondani. A negyediket már csak 30% veszteséggel. Néhány nap múlva meg is jelenik a számlámon… „Imádkozok” egyet, majd fohászkodok is, nehogy újabb változás legyen. A Fennvaló nem igazán hallgatja meg az ilyen istentagadók fohászait, mint én, így a fiam egy hónappal az indulás előtt felveszi a kapcsolatot egy „fejvadásszal”, munkakeresés végett. Úgyis hónapokba fog telni, amíg talál — gondolja. Három nap múlva telefonálnak neki, interjú… Ott megkérdik, mikor kezdhetne. Hülyeségből válaszolja:

— Holnap reggel.

Egy hét múlva útban van Seattle felé. Egy hónapos továbbképző, amerikai-magyar vállalat. Kezdő fizetése, mint a szüleié együttvéve. Három hónapos próbaidő. Augusztus eleje benne van…

Az egy hónap feszült várakozással telik el. Amíg onnan vissza nem jön, nem illdomos szabadság felől érdeklődnie. Amott fenn, úgy tűnik megsajnáltak, mert mégis tud szabadságot kivenni. Huh! Nem kell lemondani a szállásokat! Mégis el tudunk menni hárman!

— Pardon! Négyen! Mert jön Vali is…

Áldom az eszem, hogy olyan szállásokat választottam, ahol a fiamnak külön szobája lehet. Nem szereti ugyanis az éjjeli macskazenét, amit én szoktam állítólag szolgáltatni. (Hrrr…Hrrrr…) Aljas rágalom, én horkolni nem szoktam! Még sohasem hallottam magam!

Sürgős e-mailek minden szállásra. Nem hárman, négyen jövünk… Még szerencsénk is van. Csak Budvában kell ráfizetni napi tíz eurót a plusz ágyért. Hiszen a szobákat fizettük meg. Hurráááá!

Az öröm addig tart, amíg ki nem derül, Valinak nincs útlevele. Sürgős folyamodás útlevélért. Húsz nap várakozási idő. Hátralévő idő: húsz nap, aznap lesz kész, amikor indulunk. De az szombatra esik… Fiam biztat, általában hamarabb készen van. Világ életében optimista volt. Hiába egykori vitakörös, nem tud meggyőzni. Most már nem tudom a szállást még egyszer lemondani. Két nappal indulás előtt, vagyis aznap, amikor mi indulunk Brassóból Budapestre még nincs meg az útlevél…

A magyar autópálya matricát meg tudnám venni Brassóban is, a Mol-kútnál. Sokallom az árát. Megpróbálom az interneten, kiírja: „Ez az oldal pillanatnyilag nem üzemel…” Nem baj, megveszem Magyarországon. Nem fogom az itteniek jövedelmét is növelni. Itt biztos drágább.

Ahogy áthaladunk a határon, bemegyek az első bódéba, matricavásárlás végett. Bediktálom az adatokat, matrica kész, jön a kérdés:

— Lejben vagy euróban fizet?

— Forintban…

— Azt nem lehet?

— Miiii? De hát Magyarországon vagyunk!

— Ez még határzóna…

— Bankkártyával nem lehet?

— Nem. Csak lejben és euróban.

— A magyar határon?

Ez van. Végül a lej mellett döntök. Húsz százalékkal drágább, mint otthon a Mol-kútnál. Némi imádkozás, majd végig kell még hallgatnom az anyósülésről jövő „ugye megmondtam”-ot. Mert az asszonyoknak mindig igazuk van. Sőt, válaszolnom kell a kényes kérdésre is:

— Akkor miért vetted meg?

— Már kinyomtatta és… — hebegek-habogok, aztán az autópályára való felhajtáskor diadalmasan kijelentem:

— És hol vettél volna máshol?

Addig ugyanis alternatívával nem találkozunk…

Budapesten örömhír fogad. A fiam felfedezte, hogy személyivel is lehet utazni a délszláv államokba. Mutatja a Magyar Külügyminisztérium web-oldalát. Az én éles szemem azonnal megakad a figyelmeztetésen: „Eleinte még lehetnek mindkét részről problémák a személyi igazolványok érvényességének elismerésével.” Barátom egykori kálváriája jut eszembe a horvát-magyar határon. Nem épp udvariasan toloncolták ki.

— Horvátország egy hónapja uniós — biztat a fiam, miután előadom a történetet.

Én viszont analogikusan gondolkodom, s érdekes lehetőségnek találok egy hasonló kalandot mondjuk a bosznia-montenegrói határ átlépésekor…