4. Nézőpont kérdése
Ismét Horvátországban vagyunk. Ugyanis Dubrovnik környékére csak Bosznia-Hercegovinán át lehet autóval eljutni. A város mellett egy körforgalomban választás elé kerülünk. Az órára pillantok, majd lemondóan szólok:
— Irány Montenegro…
Városnézésre már nincs idő. Ezt is felírjuk az elmulasztott látnivalók listájára. Nemsokára átlépjük a montenegrói határt. Megyünk Eszter irányítása szerint, aki aznap már sokadszorra igazolja, hogy szőke. Nemsokára, az újabb montenegrói határőrség láttán, tanakodni kezdünk, miért kérik másodszor is az útlevelünket. Amikor a horvátokat is meglátjuk, már ugyancsak gyanússá válik a dolog. Úgy látszik, lerí rólunk a zavar, mert a horvát határőr megkérdi, hova igyekszünk. Ezt a kérdést még egyszer se szegezték nekünk.
— Budvába…
— Akkor forduljanak vissza…
Én imádkozom egyet, vetek egy gyilkos pillantást Eszterre, majd megfogadom a tanácsot. A montenegrói határőrök jót mulatnak rajtunk, és nem igazoltatnak újra. Végre megtaláljuk az utat. Nemsokára már Herceg Novi utcáin ismerkedünk a montenegrói vezetési stílussal, melynek fő jellegzetessége, hogy minden szabály fakultatív. Még a piros jelzés is… A rendőrnek ugyan van némi szabályozó szerepe. A csókolózást megússzuk — vagy kétszer hajszál híján —, s nemsokára a kotori öbölben vagyunk. Leszavazzuk a kompot, ez ugyan húsz kilométer kerülő, de a Kotori öböl olyan látványosság, amit már kitűztünk célpontnak. Az egyetlen dél-európai fjord. A Malborough Sounds után nem kell a társaságot biztatni.
Amint elhagyjuk Herceg Novit elénk tárul az öböl látványa. Nos, lepipálja a Gugliban látható képeket. Élőben az igazi. A tengerből kiemelkedő 1650 méter magas Lovcen-hegység nem mindennapi látvány még az esti félhomályban sem, mert sajnos akkor érünk oda. Újra élvezzük a saját szervezésű kirándulás szabadságát: Ott állunk meg fényképezni, ahol akarunk. No, igen, a közlekedési táblák által megszabott kereteket leszámítva, mert a kanyargós úton a kanyarokban nem ajánlatos megállni. Ott fenn valaki megirigyelte e szabadságot, mert hamarosan a kézből fényképezés határai alá esik a megvilágítás. Így is remek képeket lehetne készíteni, de csak állványról… Valahol a csomagtartó aljára ástuk el. Annyira nem vagyunk fanatikusak, hogy átcsomagoljunk, így kénytelen kelletlen lemondunk a Kotori öböl éjjeli látványának megörökítéséről. Nem mindennapi. Főleg én sürgetem a társaságot, ugyanis Mostari szálásunkkal ellentétben az itteni nem a főúton van. Még csak Budvában sem, hanem egy kis faluban, Lastva Grbaljskan. Előérzetem nem csal, Eszter bevezet egy párhuzamos utcába. Amikor már gyanússá válik, hogy még nem értünk oda, megállok érdeklődni.
Szerencsére ismerik a panziót, így nemsokára célhoz érünk, hullafáradtan. Ahelyett, hogy a szobánkba vezetne, Ivan, a tulaj leültet a lugasban, s türelemre int, mindjárt jön, pici dolga van. Első benyomásunk az izzadsággal átitatott ingű, harminc körüli, nagydarab férfiról: a teljes antipátia. Igaz, igaz, nemrég még szinte negyven fokot mutatott Ceedy hőmérője. Itt épp nincs annyi, főleg a lugasban, de a „kabócált” autónk hűse után teljességgel elviselhetetlennek tűnik. Nagyjából öt perc múlva ismét megjelenik Ivan, s megkérdi, mit iszunk? Na, ne… A bevételét ilyen aljas módon akarja növelni? Már épp epésen akarok válaszolni, de megelőz.
— Ez a ház íratlan szabálya. Ha most nem ülünk le beszélgetni, akkor később nem is fogunk.
Akar a franc szocializálódni ebben az órában, amikor alig várjuk, hogy behordjuk a csomagokat és lefeküdjünk. Szerencsére a Fennvaló épp résen van, és eszembe juttatja mennyire megszomjaztam. Az iható hőmérsékletű folyadékunk már rég kifogyott, így engedek a nyomásnak.
— Jó, legyen sör… — válok engedékenyebbé. Utólag kiderül, ez a ház ajánlata…
Nemsokára megjelenik a „rendeléssel”. Mellénk ül, magának is megnyit egyet. Kivallat itteni terveinkről, miként képzeljük el az ittlétünket. Néhány ismerkedő mondat után — honnan vagyunk, honnan jöttünk, merre jártunk, stb… — sorolni kezdem elképzeléseinket.
Kotor — ott hajózni szeretnénk az öbölben, Budva, Sveti Stepan, Biogradska Gora, Durmitor Nemzeti Park, a Tara canyon, de fürödni is szeretnénk, lássuk, mi fér bele a négy napba és a továbbutazás ötödik napjába — útközben.
— A Lovcenre nem gondoltak? Onnan látni lehet fél Montenegrót… Autóval fel lehet jutni, s „csak” vagy ötszáz lépcsőt kell megmászni…
— Az nem a feleségem műtött térdének való, s az enyémet is meg akarták mészárolni a kollégáim, de nem hagytam…
— Értem… De ha a Tara Canyont akarják látni, az nem az igazi „fentről”, az útról. Akkor nem is látták igazi szépségében Európa legmélyebb canyonját, ahol a Winnetout filmezték. Ahhoz egy vadvízi evezőtúrán kell részt venni. Ezerháromszáz méter magas sziklafalak közt evezni… Csak a Grand Canyon tesz túl rajta.
— Háát, én kacérkodtam az ötlettel, de… Szóval már nem vagyunk mai csirkék… Talán a fiatalok…
— Ó, nem olyan veszélyes az… Talán a felesége félne egy kicsit, de most nem vagyunk májusban hóolvadás után… Csak húsz euró…
Ettől felcsillan a szemem, mert én hatvanat láttam a neten. Bár, akkor oda is visznek, nem kell vezetni… Kétszáznegyven euró, az félhavi fizetésem lenne… Elülteti a bogarat a fejemben, de haladékot kérek másnapig, annyira fáradt most mindenki, hogy nem vagyunk döntésképesek. Nem értem feleségem szemének villanását, de azt látom, mindenki tűkön ül, így kijelentem, a szobánkba szeretnénk menni.
— Holnap még beszélünk — búcsúzunk el tőle.
Nyűgösek vagyunk, így ennek megfelelő magyarországias negatívizmussal vesszük birtokba a következő öt napunk szálláshelyét. A beígért légkondi csak az apartman egyik szobájában van. A másik délnyugati fekvésű, benne a hőmérséklet egy öntödéjével vetekszik. Ráadásul mozdulni sincs hely az ágyaktól. A szobákban állott szag — Ivan magyarázkodik, dél óta zárva vannak a szobák, mióta kitakarítottak. Az erkély nem az apartman külön bejáratú része, inkább egy veranda, onnan lehet bejutni az egyik hálóba. Tehát éjjelre nem hagyhatjuk nyitva az ajtót, mert bárki besurranhat. Az „apartman” végeredményben két különálló szoba, amelyhez egy külső fürdőszoba tartozik, a köztük levő „előtér”, amelyben a konyha (kitchenette) található, valójában a lépcsőfeljáró alatt található, és ajtaja sincs. A fürdőszoba ajtaja nem zárható…
Másnap hajnalban a „légkondik” ébresztenek. Egy órányi izzadás után jól aludtam, végül mégis nyitott ajtóval. Mivel a többiek „kissé” határozottan kijelentették, a mai program lazsálás — értsd: fürdés, miután mindenki kialudta magát —, nyakamba kapom a Nikont és felfedező útra indulok. A légkondik hangját némileg elnyomja a madarak változatos trillája, most már nem zavarnak. Ám a pimaszok jól rejtőzködnek, nem tudom lencsevégre kapni őket. Kellemesen hűvös van, a hegyek közelsége miatt reggelre lehűlt a levegő. Az erkélyről csodálatos látványt nyújtanak a környező hegyek. Zöldek! Megsimogatom az erkélyre benyúló datolyapálma leveleit. A reggeli napsütésben elgyönyörködöm az épület szépségén, különböző színű kövekkel van kirakva. Az udvaron kivi-lugas árnyékába menekülhet a turista a nap elől. Sűrűbb, mint a szőlő. Az udvar mellett patak csörgedez, benne teknőcök és pisztrángok. A teknőc is megtréfál, mire beállítom a fényképezőgépem, eltűnik a víz alatt. Nem fizettem eleget… Az udvar végében kert, még egy lugas, egy szeparé. Ott grillezhet is a kedves vendég. Gyönyörű!
Mire visszatérek a szobába, már nejem is ébredezik. Kávét főzök, s miután kiülünk az erkélyre elfogyasztani, a reggeli napfényben átértékeljük szálláshelyünket. Jól aludtunk, nem volt melegünk.
A konyhába szabad a bejárás? Főzni nem akarunk.
A fürdő nem zárható? Ki akarja majd ellopni a fogkefénket?
A szobában azért olyan kicsi a hely, mert betettek kérésünkre egy plusz ágyat. Nem a szobában akarunk ücsörögni. Reggelizni-vacsorázni bőven van hely az erkélyen.
A szoba és a fürdő tiszta. Ivan megígéri, estére megjavítja a zárat, és vesz egy ventillátort. Többet nem panaszkodunk. Erdélyben születtünk, nem Magyarországon. Miden nézőpont kérdése.
Házigazdánk személyesen kísér el, megmutatni a környéken található legjobb strandot. Kapunk egy kártyát is tőle, amellyel ingyen bemehetünk. Ezzel napi három eurót megspórolunk.
Szállásunk hűvös völgye után mellbe vág a parkolóban a mediterrán hőség. Jól fog a napernyő, amit a szobában találtunk, ugyanis napi egy öt euróért lehet itt olyant bérelni. Ezt is levonhatjuk a szállás árából. A strand környéke gyönyörű. Csodáljuk a hegyeket és közben fürdünk. Szinte nincsenek hullámok, jól lehet úszni. Az öböl szélén sziklás a part, ott jól lehet snorkellel (búvárszemüveg és légzőpipa) kergetni a színes halakat. A víz hőmérséklete meglepően a Szent-Anna tóéval vetekszik. Miután megszokod, már nem hideg. Csak utolsó nap derül ki, az öböl másik végén a víz meleg. Feltehetően egy víz alatti hideg forrás tesz róla, hogy itt hűsebb legyen e hőségben. Az öböl bal oldalán köves a part. Mi a jobb, homokos oldalra szavazunk. Igaz, ez a homok nem épp skyathosi, hanem éles, másrészt tükörtojást lehetne készíteni rajta, úgy felhevül. Sebaj, van strandcipőnk. A sziklák tövében még árnyékot is találunk, itt nincs is túl meleg.
Sajnos a tisztaságtól otthoni feelingünk van, emlékeztet, hogy a Balkánon vagyunk. Így a sziklák tövében, a törzshelyünkön a letelepedést mindig takarítással kezdjük. Ki tudja miért, azt a helyet minden alkalommal szabadon találjuk.
Egy férfi meghallva beszédünket megszólít: magyarok vagyunk? Bácskai szerb. Nem értjük egymás nyelvét, de összebarátkozunk. Egy-két angol szó, némi magyar és szerb kifejezés kiegészíti a jelbeszédet. Nekem erről Ivan, majd a balkanizmus jut eszembe. Ha meghalljuk e szót, azonnal negatív képzettársítást végzünk, pedig van pozitív oldala is. Nemcsak korrupció, a tisztaság iránti csökkent igényesség, a szabályok be nem tartása és a nacionalizmus jellemzi e vidéket, hanem az emberi közvetlenség, barátságosság és önzetlen segítőkészség is. Ez is a Balkán jellemzője. Nézzük meg Erdélyben a kerítéseket egy román, egy magyar és egy szász faluban… Az udvarra belátni csak a román házaknál lehet. A szászok házai inkább váraknak illenének be, mi magyarok mindig rideg távolságtartóknak tartottuk őket.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.19. @ 10:52 :: Vandra Attila