Hol volt, hol nem volt, tán még a hetedig falun is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy öregember. Olyan öreg volt, hogy maga sem tudta, hány éves.
Egész nap a kertjében szorgoskodott, ásott, kapált, öntözött. Olyan szép volt minden, hogy a faluból, de még messzi vidékről is a csodájára jöttek az emberek. A kertjében nem csak szép virágok pompáztak, a kis kút mellett állt egy fa is. Hiszen ez még rendjén is lett volna. Minden kertben van ilyen, de ez nem mindennapi fa, hanem csodafa volt. Ez abban nyilvánult meg, hogy amikor az öregember reggel kiment a kertbe, ráparancsolt:
— Ma almát teremj, te fa!
És lássatok csodát, estére a fa telis-tele lett szép, piros almákkal. Ha másnap cseresznyét kívánt, akkor azt parancsolta meg a fának, hogy cseresznye teremjen az ágain. Ha az öreg úgy kívánta, még finom sonkát is termett. Ellenben volt egy feltétele annak, hogy a fa teljesítse a parancsot, méghozzá az, hogy gazdájának állandóan tenni–venni kellett körötte a kertben. Ha lustálkodott vagy henyélt, nem termett semmit, sőt ha rosszban sántikált, akkor még büntetett is. Azonban ilyen még nem fordult elő az apóval, mert mindig derekasan dolgozott, és senkinek sem akart rosszat. Mindig mindenkinek szívesen segített, és ha szegény ember tévedt a portájára, adott neki az éppen termett gyümölcsből, de még azt is megtette, hogy ott marasztalta a vándort másnapig, ellátta cipóval és szalonnával, és csak ezután engedte útjára.
Ezért mindenki nagyon szerette. Híre messze vidékekre eljutott, egészen a kacsalábon forgó várig, ahol egy gonosz király lakott. A népe félt tőle, mert éjjel-nappal sanyargatta őket. Amikor értesült a csodafáról, azonnal befogatott a hatlovas hintójába, és elindult szemrevételezni az apó birtokát. A hat csodaszép ló egykettőre apó kicsi házához röpítette a királyt.
Amint odaért, rögtön a fát akarta látni. Megparancsolta az öregembernek, hogy estig a fa teremjen olyan nagy almákat, mint egy gyerekfej. Apó kiment a kertbe, majd mondta a fának:
— Fa, teremj almát, olyan nagyot, mint egy gyerek feje!
Estig kellett várni, hogy az ágakon megérjen a gyümölcs. Ezalatt a király befeküdt a vendégszobába, és húzta a lóbőrt egészen addig, míg lement a nap a távoli hegyek mögött. Akkor kidugta a fejét az ablakon, és álmosan kérdezte:
— Megérett az alma?
— Tessék, fenséges királyom, íme, az alma, amilyennek parancsolta! — és ezzel az öregember egy hatalmas almát nyújtott át a királynak.
A csodálkozástól az uralkodó majdnem kiesett az ablakon. Nem akart hinni a szemének. Éppen olyan volt a fa termése, mint ahogy kiadta parancsban. De ezzel nem elégedett meg. Azonnal másik parancsot adott apónak:
— Reggel mondd meg a fának, hogy estig legyenek rajta ezüstszőrű barikák!
— Meglesz, fenséges királyom — nyugtatta meg a vendéglátója, és sietett lefeküdni a tornácon elkészített fekhelyére, a hosszú, fárasztó munka után.
Bezzeg a vendég csak hánykódott, forgolódott a pihe-puha ágyban. Hogyan is tudott volna aludni, amikor egész nap lustálkodott…
Mégis reggel, pirkadatkor az öregember előbb volt talpon. Ment is azonnal a kertbe, és mondta a fának, hogy estig teremjen ezüstszőrű barikákat. Este megint minden úgy volt, ahogyan a király kívánta. Annyi barika volt a fán, hogy alig bírták leszedni. Külön juhászbojtárt kellett fogadni, aki a várba terelte az állatokat.
Eljött a harmadik nap is, és most is kívánt egyet a koronás fő, azt akarta, hogy a fa telis-tele legyen szépen csengő aranytallérokkal. Ugye nem kell mondanom, a fa most sem hazudtolta meg magát, és minden ágon fürtökben lógtak a szépen csengő aranytallérok. Boldog volt a király, mert annyi pénz gyűlt össze, hogy hat púposan megrakott ökrös szekér alig bírta hazavinni.
A királyi küldöttséggel volt a ravasz kincstárnok is. A harmadik nap után azt javasolta őfelségének, hogy ássák ki a fát és ültessék el újra a vár kertjében. Így a csodafa ezentúl csakis a királynak fog teremni. Tetszett az ötlet a királynak, és megparancsolta az embereinek, hogy lássanak munkához. Szegény apó sírt, rimánkodott, hogy kegyelmezzenek meg neki. Ha elviszik a fát, akkor mindene odalesz. Nem hallgattak rá. Gyorsan kifordították a fát a helyéről, és már vitték is a várba. Ott felállították a kert legszebb helyén, és a király mindjárt ki is adta a parancsot:
— Fa, teremj nekem rubintot, gyémántot és mindenféle drágakövet!
Amint ezt elmondta, hívatta a várban lebzselő urakat inni, enni és mulatozni. Olyan nagy lakomát csaptak, hogy éneklésük messze, talán még a világ végéig is elhallatszott. Tüzes borokat ittak, a szakács ökröt sütött számukra, és a cigány megállás nélkül húzta a talpalávalót. A király annyira belejött a dorbézolásban, hogy napnyugtakor majdnem megfeledkezett a csodafáról. Még szerencse, hogy a kincstárnoka figyelmeztette:
— Fenséges királyom, ideje lenne a kertbe menni, megnézni mennyi kincs termett azon a fán!
A király felhörpintett még egy kupa bort, és népes kíséretével elindultak a kertbe. Mindenki azt hitte, az ágak között annyi lesz a drágakő, hogy egy hétig sem győzik leszedni. A kert kapujában még úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendjén van, a fa bőséges terméssel ajándékozza meg gazdáját. Ellenben, amikor odaértek, ijedten hőköltek vissza. Minden levél mögül egy–egy mérges kígyó dugta elő a fejét, és sziszegve közeledtek a megrökönyödött társaság felé.
Nem értették, mi történt, miért van ennyi kígyó az értékes drágakő helyett. Nem maradt sok idejük a gondolkodásra, mert a csúszómászók egyre közelebb értek hozzájuk. Nem tehettek mást, nyakukba szedték a lábukat és úgy elszeleltek, mintha ott sem lettek volna. A király is futott. Még a korona is leesett a fejéről, és egyenesen a legnagyobb kígyóhoz gurult. Amint elérte az állatot, csoda történt. Szerintem még csak elképzelni sem tudjátok, hogy mi.
Ha már eddig meséltem nektek apó csodafájáról, akkor a végét is elmondom, ha akarjátok, ha nem.
A hosszú, nagy kígyóból olyan szép dalia lett, hogy aki meglátta, azonmód leült a földre a csodálkozástól. Az ifjú felkapta a koronát, és a fejére tette. Intett a kígyóknak, azok egy pillanat alatt eltűntek a fáról, de még annak a környékéről is, és az ágakon sok–sok drágakő csillogott helyettük.
Lassan előmerészkedtek a várbeli szolgák is, és nagyon boldogok voltak, mert végre megszabadultak a gonosz királytól.
— Te leszel a királyunk! — mondták kórusban az ifjúnak, aki erre két kézzel szórta a drágaköveket népének.
Hírre jöttek a környék szegényei, napszámosai. Mindegyikőjüknek jutott a fa terméséből, áldották is érte az új királyt.
Apót a vár új ura udvarába hozatta, és kinevezte főkertészének. Az volt a dolga, hogy rendbe tartsa a kertet a fa körül. A fának csak akkor kellett teremnie, ha valamire szükség volt a várban. Ilyenkor még a király is beállt dolgozni, mert ugye, tudjátok, rest embernek nem termett semmi jót.
Ahogy telt–múlt az idő, a király megnősült, és annyi gyermeke lett, mint szitán a lyuk. Még talán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2014.09.30. @ 18:52 :: Apáti Kovács Béla
