Zengő
Ahogy az éjszaka omlik a tájra
megjelensz előttem.
Újra s újra mellém álmodlak
és megteremtelek,
mint Isten az eget.
Végtelen vagy, éteri lágy zene,
körülötted felsejlik a kép,
a vágy, a test és minden ami szép,
minden ami szerelem,
most bennem hevül.
A szobában őrjítő a csend,
csak az agyamban zakatolnak
gyönyörű melódiák…
Egy mozdulat, egy rezgés, egy dal,
az itt felejtett illatod,
mind, mind vadul tépkedik
a lelkemre varrt szoros csadort.
Ám előtted pőrére vetkőznek sejtjeim,
tudom Te látsz és érzel,
mégis lassan eltűnsz az éjjel,
miközben a hajnal fénye rámvetül.
– Fázom, már régóta…
