A kisváros még csak ébredezett, az ég Keleten rózsaszín fátylát igazgatta, amikor Feri bácsi, a parkőr kedvenc dalmatájával szokásos körútjára indult, meglátogatni kedves fáit. Ezek java része százados platán volt, messzire széttárt karokkal, amelyek szinte súrolták a talajon lévő, hatalmas levelekből álló avart.
Az öreget sokan ismerték, tisztelték, de határozottan bogarasnak is tartották. A délceg „hetvenkedőt” a park megértőbb látogatói nem ítélték el azért, mert beszélgetett a fáival, nevükön szólította őket. A park rendjét szerető és tartó, szálegyenes őr különösen sokat tartózkodott egy bizonyos platán alatt. Ezt a fát — ki tudja miért —, Libentiának nevezte.
Hosszasan üldögélt a napfény által játékosan áttört árnyaiban meghúzódó padon. Mások azt is látni vélték, Feri bácsi valamit írogat a szeretett platán ledobott kéregdarabjaira. Ezeket a vékony hámlásokat az öreg soha nem vesztette el, pedig sokan átkutatták a park szemétgyűjtő alkalmatosságait utánuk. Igen elcsodálkoztak volna, ha egyet is lelnek közülük.
Különös alakú fa volt ez a Libentia! Ahogy ötméternyi magasságban a vezér-sudara kettéágazott, és úgy tört mindkettő mintegy harminc méteres magasságig, az elágazásnál telt női combokat mintázott a jó fantáziájú sétálók szemében. Sőt! Valamelyest lentebb, talán másfél méterre az elágazás alatt — feltehetőleg korábbi ágkezdemények nyomaként —, formás dudorok fitogtatták egy érett nő duzzadó kebleit.
Szó, ami szó a kisvárosban senki sem értette, miért magános és magányos annyira Feri bácsi, amikor fiatal korában valóságos Adonisz lehetett. Szárnyra is kelt hamar a pletyka: a korát meghazudtolóan jó karban látszó férfi azért maradt agglegény, mert mindig is szerelmes volt a fába, és hozzá ír rajongó szonetteket.
Nos, ebből ugyan semmi sem volt igaz, de ahogy a mondás járja: „Nem zörög a haraszt…”
A parkőr valóban erősen kötődött ehhez a famatuzsálemhez. Jó oka volt rá. Fél évszázaddal ezelőtt, a történelem viharában elsodorta az idő mellőle Liliánát, első és egyetlen szerelmét. A lány Nyugatra szökött az erdészeti egyetem első évfolyamáról, ahol Vereckey Ferenc végzős hallgató volt, és maradt Magyarországon. A fiú soha nem tudta feledni szerelmét, de követni nem követte, mert úgy érezte, nem szerette őt a lány igaz szívéből. Szerelmük szűziesen fehér volt, mint a karácsony szombatján esett, friss hó. Talán ezért is lett emléke kitörölhetetlen az öreg szívéből.
*
Igaz, nőügyei gyakran, de szerelmei soha nem akadtak az egykori erdésznek. Alkalmi partnerei úgy érezték, a férfi lélekben máshol jár intim együttlétük alatt. Az ilyesmit a nők nagyon jól megérzik: „Feri hálás vagy a múlékony gyönyörért; nem volt még csodásabb szeretőm nálad, de a gondolataid, érzéseid máshol, másnál járnak. Sajnálom magam, és szánlak téged” — mondta egy pszichológus nőismerőse. Feri magában igazat adott a hölgynek. Kapcsolatuk elhidegült — mint ahogy a többi nővel is —, mert Éva kevésnek érezte, amit a férfitól kapott. Feri azonban „csak” ennyire volt képes.
Közben peregtek a szorgos és kíméletlen évek, ahogy a platánok karéjosan hasadt, hatalmas levelei. Jelentkeztek Ferencen a férfi-öregedés letagadhatatlan jelei. Izmai kissé petyhüdtebbé váltak a rendszeres, kiadós testedzés ellenére. Feje tetején ritkulásnak indult a rőtes-szőke sörény; ez ügyben azzal vigasztalta magát, ugyan már, mindez csak androgén kopaszodás; az ágyban ugyanis még senki sem panaszkodott rá; öregurasan, gyakrabban kellett látogatnia a pissoire-t; jelenései az urológián sokáig negatív eredménnyel végződtek: csekély gyulladás, a kötőszövet természetes felszaporodása; semmiség az egész. Ez így ment vagy tizenöt évig. Igen ám, de legutóbb — mintegy három éves kihagyás után —, a rutinvizsgálat meglehetős PSA-értéket hozott. Nem száz százalék, de ki sem zárható a műtét szükségessége.
Aztán a műszeres szövetvizsgálatok kimutatták, nem jóindulatú a szerv duzzanata. Közbe kell hát avatkozni. Csak remélni lehet, még nem késő. Nincs semmi garancia azonban — és ez a legkisebb rossz —, hogy az erekcióért felelős ideg megmenthető lesz a kimetszésnél.
*
Az erdész úrnak „behívója” érkezett a megyeszékhely klinikájáról. Gondolta, kimegy még egyszer a műtét előtt Libentiához, a parkba. Szép, verőfényes őszi délután fogadta, a parkban senki sem járt. Az öreg — biztos, ami biztos —, búcsúzkodott:
— Kedves Libentia Liliánám! Hányszor válaszolgattam neked, ennek a fának a kérgén, hívó leveleidre, amelyek egy idő után elmaradtak. Mindig ígértem, megyek. Tudom, már nem élsz. Most valóban sietek utánad. A mindenség szeretett erdejében találkozunk. Ott minden csillagporos, és hatalmas, árnyék nélküli fái között szálldos a boldogság kék madara. Szerelmünk beteljesül.
Az öreg könnyeket sodort ki pillái közül. Megkönnyebbült, és elálmosodott.
Lágy szellő érintésére ébredt, és mintha Liliána hangját hallotta volna. A leáldozóban lévő Nap felől nagy, csillogó fényben tündöklő, kék madár szárnyai libbentek kecsesen a park felé. Ferinek szinte elállt a szívverése, ahogy a csoda leszállt Libentia ágai közé. Megrázkódott, és a szőke Liliánává változott. Anyaszült meztelenségében olyan volt, mint az ég angyalai. Hívta szerelmét, jöjjön közelebb, ő nem szellem, hanem húsvér asszony, aki mindennél jobban vágyik a férfi gyöngédségére. Ferenc tétován közelített. Libentia puha szőnyeget terített hűs tenyere alá, hogy a gyönyörű, fiatal párnak kényelmes nászágya legyen.
Amint a két test összeolvadt Vereckey Ferenc, egykori erdőmérnök szavai is áradni kezdtek, ami más nőkkel való szeretkezései közben soha nem fordult elő. Szíve és szerelme csípőjének ritmusára skandálta elragadtatásának szavait. Becézte a lány bársonyos melleit, vadul „falta” a lányt, ahol csak érte. Liliána apró sikolyokkal reagált, boldogan kacagott. A szomszéd fán a gerlék irigyen összenéztek.
*
Már leszállni készült az alkony, amikor arra kerekezett egy tinédzser. Megállt az öreg padjánál, ami üres volt. Mobiljára hívást kapott, amit ijedtében azonnal meg is szakított, ugyanis az óriás platán ágai között egy meztelen nőt látott meg. A lánynak részben kék volt a haja, és magasan fel volt tornyozva. A körmeit a fokozódó sötétségben feketének látta, pedig azok sötétkékek voltak már. A hajazat színeváltozása a fejtetőn kezdődött, és a szőkeség fokozatosan váltott át csillogó kékre. Sötéten keretezett szeme a semmibe révedt. A fiú kérdéseit a lány nem is hallotta, jócskán más dimenzióban járt. Átalakulása most lényegesen hosszabb ideig tartott, mint érkezésekor, és ennek nem a fáradságban rejlett az oka. Ugyanis másod magával kellett útra kelnie. A fiú többször exponált mobiljával, hogy majd eldicsekszik társainak, mit látott Feri bácsi szerelmetes fáján.
Közben a látomás kiteljesedő, kék tollruhát öltött, és elrepült a Nap bíborába. A kerekező legényke bénultan bámult utána. Majd eszmélve megnyomta masinája Galéria ikonját, hogy megnézze felvételeit, de hiába keresgélt a készülék memóriakártyáin, azokon csak a régebbi fotókat találta. Dünnyögött: nem elég jó a vakum, és fütyörészve továbbhajtott. Jobb is így, gondolta. Még azt hinnék a haverok, egy gyagyás punk csaj átvágott.
Az öreg platán alatt, jól kivehető módon, az avarban fekvő emberi testek alakja maradt hátra. Egy iromba macska kéjes nyújtózással hemperedett a még testmeleg puhaságba, nem zavarta a cicát az sem, hogy mellette egy gazdátlan dalmata halk nyüszítéssel kesergett.
A kutya évekig látogatta a park elhagyatott padját, ami a furcsán elágazó platánnal szemben árválkodott, amíg egyszer az új parkőr holtan találta Libentia tövében. Az eb a szájában – hímes tojásként -, írásos háncstekercset tartott, ami láthatólag erről a fáról származott, de a szöveg már nem volt olvasható.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.26. @ 17:34 :: Csillag Endre
