Az asszony a csengetésre lassan lecammogott a lépcsőn.
— Jövök már, jövök! — dörmögte magában, miközben bedugta a kulcsot a zárba.
Egy tíz év körüli gyermek állt az ajtóban — a szomszéd házaspár fiacskája.
— Csókolom, Katica néni! Egy levelet hoztam — mondta, s átnyújtott egy négyrét hajtott papírlapot.
— Na, add csak ide!
A gyermek átadta, s várakozással figyelte, ahogy az asszony óvatosan szétnyitja a lapot, és olvasni kezdi a sorokat. A rövidke levél olvasása egy percig sem tartott. De az asszonynak vér szökött az arcába. A gyermeknek nem tűnt fel, vagy nem vette figyelembe, csak állt, várva valamire. Válaszra, vagy egy szóra, vagy csak egy intésre, hogy lezárhassa küldetését.
„Bemehetek hozzád?” — ennyi állt a papírra írva, és az aláírás: Dezső.
— Dezső, Dezső! — mélázott az asszony. — Nem változtál semmit. Most is olyan szűkszavú vagy, mint régen, és éppen olyan célratörő. Mióta is nem láttalak? Van annak húsz, harminc éve is, de tudja a Fennvaló, nem telt el nap, hogy ne jutottál volna eszembe.
Észrevette a gyermekeket, aki úgy maradt, ahogy a levelet átnyújtotta, s nézte rezzenéstelen szemekkel az asszonyt.
— Te még itt vagy? — kérdezte felocsúdva.
— Nem tetszett mondani, hogy elmehetek válasz nélkül is.
— Nem vagy te olyan buta, mint a többi gyerek az utcából. Hogy is hívnak?
— Kovács Tibor.
— Persze, persze. Mondd meg a bácsinak, aki küldött, hogy várom. Aztán, ha ebéd után erre jársz, megkínállak cukrozott mogyoróval. Szereted?
— Előre is köszönöm! — kiáltotta, megfordult és sebesen elfutott.
— Milyen udvarias, jól nevelt gyermek. A szülei is jóravaló emberek — gondolta magában Katica néni. — Jóravaló iparos emberek. Az asszony varrónő, és az ura kazánkovács. Van három, vagy négy gyerekük, s ez a Tibike a legnagyobb…
Eddig jutott a tűnődéseiben, mikor a kertkapunál megjelent egy délceg tartású idős férfi, egy nyolc-kilenc éves kislánnyal kézen fogva.
— Dezső! — kiáltotta meghatottan az asszony.
— Katica! Még mindig olyan szép a hangod.
— Hogy jutottam eszedbe ennyi év után?
— Majd elmondom. De itt az unokám, mutassam be neked.
— Balla Katalin vagyok, de Dezső papának Katicabogár.
— Isten éltessen, Katicabogár! Megengeded, hogy én is így szólítsalak? De gyertek már közelebb, ne száz méterről kiabáljunk egymásnak.
Ahogy egyre közeledtek, úgy változott döbbenetté az öröm az asszony arcán. A kislány féltő, óvatos léptei elárulták, hogy a férfi teljesen a csöppségre hagyatkozik járás közben. Hiába takarta el szemét a nagyüvegű napszemüveg, az arca feszült figyelmét nem lehetett titkolni.
Ahogy a lépcsőkhöz értek, az asszony lement és ő is kézen fogta a férfi. S így ketten vezették fel a lépcsőkön, be a házba. Az előszobában megálltak, Katica néni átölelte, megsimogatta az arcát, és a fülébe súgta ifjúkoruk jelszavát.
— Úgy szeretem a bőröd bársonyát!
— Katica, Katicám! — súgta vissza Dezső.
— Folytasd!
— Simogasd hát! — folytatta a régi szavakat kissé remegő hangon.
— Ülj le ide mellém, Dezső! — húzta a férfit a kanapé felé.
— Te pedig, kis Katicabogaram, menj ki a konyhába, ott van balra, és találsz az asztalon aszalt szilvát, cukrozott mogyorót és birsalmasajtot. Lakmározz nyugodtan, s ha megleled a tálcát, hozz nekünk is.
A kislány vígan ugrándozva eliramodott a konyha felé.
— Mesélj, mi történt?
— Megöregedtem, megfáradtam, megvakultam, de téged újra megtaláltalak. Ez a kis katicabogár hozott el hozzád — intett a konyha felé, ahonnan éppen egy csörömpölő tálcát egyensúlyozva lépett ki a kicsi leány.
— Köszönöm szépen, ezt a részletes, kimerítő beszámolót! — kacagta el magát a háziasszony.
— Panaszkodjak? Nem szokásom. Soha sem szerettem siránkozni, nyavalyogni. Hiszen, te jól tudod!
— Anyuról akartok beszélni? — kérdezte a kislány.
— Beszéljünk róla? — kérdezte vissza a nagyapja.
— Ti csak beszéljetek, én kimegyek a konyhába még maradt ott cukros mogyoró.
— Látod, ő sem akar hallani Zsófiáról, az anyjáról.
— A lányodról beszélünk?
— Igen.
— Most hol van? Mi történt vele?
— Nehéz erről beszélni — sóhajtott Dezső. — Nem volt vele eleinte semmi gond. Férjhez ment annak rendje s módja szerint. Pista, a vejem rendes, egyenes ember. Most nála vendégeskedünk Katicabogárral.
— Az anyja lemondott róla, vagy mi van?
— Várj! Ha már beugrattál ebbe a beszélgetésbe, mondjam sorjában.
— Hallgatlak!
— Mondom, Zsófi férjhez ment, egy év múlva megszülte Zoltánt, aki most utolsó éves jogászhallgató a fővárosban. Mikor a fia betöltötte az egy évet visszament a színpadra.
— Színésznő?
— Mint az anyja volt.
— Állj, állj! Kezd gyorsan előröl az egészet. Mert ha nem, kikérdezlek, mint egy ügyész!
— Így valóban kissé zavaros. De folytatom. Zsófi édesanyja, a feleségem, igen, színésznő volt, és nem is akármilyen! Zsófi születése után hat hónappal meghívták egy vendégjátékra Moszkvába. Visszafele jövet a gép lezuhant.
— Úristen!
— Sokáig nem nősültem meg újra. Minden energiámat Zsófi nevelésére fordítottam. Szüleim segítettek. Óvtam, amennyire tudtam a színpadtól, de hiába. A színpad magához szippantotta. Eleinte minden rendben is volt körülötte: férj, két szép gyerek. Igaz, a kislány később jött, tizenöt évvel a fiú után, de addig nem volt semmi gond, amíg bele nem keveredett valamilyen szektába. Egy éves lehetett a kicsi, amikor kezdett eljárni azokhoz az emberekhez. Elhanyagolta a férjét, a gyermekeit, és egyszer csak eltűnt…
— Hogyhogy eltűnt?
— Beállt, vagy hogyan kell mondani, egy kommunába. Onnan írt, de címet nem adott. Azt írta ne keressük és éljünk boldogan, mert ő megtalálta helyét. Hát most itt tartunk.
— Dezső! De te rám találtál, hogy ezt elmond, hogy levetkőzd merev szűkszavúságodat, hogy végre megnyílj valakinek…
— Kimehetek az udvarra? — szaladt be a szobába Katica.
— Menj csak, de az utcai kaput reteszeld be belülről!
A gyerek boldogan kiszaladt, s máris hallatszott, ahogy a kis fekete uszkárral viháncolnak, bohóckodnak.
— Milyen tapintatos ez a gyerek. Nem akar hallgatózni — jegyezte meg Katica.
— Védekezik! Nagyon fáj neki ez a helyzet, az anyja eltűnése. Soha nem akar róla beszélni, csak néha kérdezi meg, hogy mikor jön haza. Ugye hamar?
— Azt még nem tudattad velem, miként veszítetted el a szemed világát — térítette vissza a beszélgetés fonalát az őt nyomasztó kérdésre.
— Nagyon banális módon!
— Nehogy ennyi magyarázatot adj!
Dezső nem kérette sokat magát, rendre elbeszélte akadozó szavakkal, hogy mi történt. Mikor megtudta, hogy a lánya — a kedves, a sok reményre jogosult, az unokáinak az anyja — otthagyta őket, mert ő megtalálta a helyét és az nem a családja, mikor mindezt felfogta, inni kezdett. Na, nem úgy szőrmentén, hanem keményen — főleg töményt. Kocsmáról kocsmára járt napokon keresztül, még aludni is alig ment haza, legfeljebb pénzért. Mikor az is elfogyott, már annyira leromlott, hogy az állomás várójában feküdt végig egy padon. Többen is odahúzódtak hasonló állapotban levő alakok. Ezekre az órákra csak ködösen emlékezett vissza. Úgy tűnt, mintha valaki pénzt kért volna tőle italra, s ami apró a zsebében még volt, azt odaadta. Később üvegből kínálták, amit jól meghúzott. Úgy látszik el is aludt, mert később arra eszmélt, hogy nagyon rosszul van — szédül, émelyeg, öklendezik, és nem lát semmit maga körül, hiába kiabál, megragadják, és valahova elhurcolják. Mint később megtudta, kórházba vitték. Hetekig ápolták, de a szeme világát nem nyerte vissza.
— Most nehogy elkezdjél sajnálkozni! — fejezte be a beszámolót Dezső. — Megtanultam együtt élni a vakságommal és a reszketeg kezeimmel.
— Nem sajnállak, hanem csodállak — jegyezte meg Katica.
— Én is! — hangzott az ajtóból.
Katica hirtelen odakapta fejét. Egy diszkréten sminkelt, elegáns, jó ötvenes nő állt az ajtónyílásban.
— Irma vagyok! — jelentette ki hangosan. — A férjemért jöttem.
*
Azóta, hogy azon a nyári koraestén Irma karonfogva Dezsőt, elhagyta Katica házát, eltelt néhány esztendő. Katicabogár is kamaszlánnyá érett, és már nem szerette, ha így nevezik. Inkább Karinának szólíttatta magát.
— Százszor megmondtam már, nem vagyok a katicabogarad! — mordult rá Irmára, akit semmi pénzért nem volt hajlandó mamának szólítani.
Az évek folytán sem csitult az ellentét közöttük, sőt fokozódott. Ahogy nőtt Dezső unokája, úgy lett egyre elutasítóbb Irmával szemben. Bár elismerte, hogy nagyon jól bánik a nagyapjával, odaadóan gondozza, de úgy érezte, teljesen kisajátítja magának. És nem akart osztozni!
Az osztálytalálkozón adódott alkalom, hogy újra találkozzanak. Az esti banketten, az előcsarnokban látta meg az asszony a kislányt.
— Ugye a Dezső unokája vagy? — állította meg.
— Igen, az vagyok! — és nyújtotta a kezét. — Karina.
— Ó! Én pedig Kati néni. Nem emlékszel rám?
— Bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért! Most már nagyon is jól emlékszem, és a finom aszalt körtére és barackra is!
— Nagyszerű, akkor helyben is vagyunk! Csak a neved olyan idegen, azelőtt Katicabogárnak hívott nagyapád.
— Olyan kisdedós! — válaszolta elnyújtva a szavakat. — A Karinát jobban szeretem. Olaszos. Nem?
— Ha neked tetszik, elfogadom!
— Dezső nagypapával már találkozott, Kati néni?
— Szerettem volna, de a felesége olyan elutasítóan vigyázza, hogy nem akartam háborúságot, inkább valamilyen jobb alkalomra várok.
— Segítek — mondta egyszerűen a kislány.
— Köszönöm, de hogyan?
— Majd kitalálunk valamit. Kérdezhetek valamit?
— Hogy mi közöm van nekem Dezsőhöz?
— Igen. Szeretősek?
— Hogy úgy mondjam, igen! — kacagta el magát az asszony. — Szerettük egymást, de büszkék voltunk és buták. Elváltak az útjaink!
— Hogy történt?
A felszólításnak eleget téve az asszony mesélni kezdett. Még gimnazista korukban ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Minden ifjonti szenvedélyüket beleadták, s úgy hitték, örökké fog tartani. Érettségi után mindketten beiratkoztak Főiskolára, Katica óvópedagógiai szakra, Dezső pedig magyar-angolra. A Főiskola elvégzése után Dezsőt behívták katonai szolgálatra. Egy, a hegyeken túli városban volt az egysége. Onnan írogatta a leveleit, várva szolgálati idejének leteltét. Történt, hogy Babi, Dezső unokahúga egy sportverseny kapcsán a városba érkezett, s fölkereste a kaszárnyában kedves unokabátyját. Babi tehetséges és sikeres sportoló volt — tőrvívó.
Nem kard, nem párbajtőr, hanem tőr. Csak a kívülállónak tűnik mind a három egyformának, vagy legalábbis hasonlónak. A művelői és a hozzá közelállók azonban tudják, mindegyik külön egyéniséget követel. Már a fogása is különbőzik, a kardot marokra fogják, a tőr markolatát az ujjakkal. A tőrvíváshoz, mint a víváshoz általában, nagyon jó szem kell — a figyelem, gyorsaság, pontosság elengedhetetlenek, és komoly a lábmunka. A tőrvívó mozdulatai kecsesek, elegánsak, olyan mintha táncolna, balettezne, de erő, robbanékonyság van minden mozdulatában. Babi ilyen volt az életben is.
Dezső a rokoni látogatásra tekintettel kimenőt kapott délutánra a kaszárnyából. Elvitte az unokahúgát városnézésre, megmutatott minden elérhető nevezetességet, s beültek a „tejcsárdába”, mert csak oda mehetett be egyenruhában a fiú. Itt ugyanis nem mértek alkoholt. De hát, itt is le lehetett ülni egy kisasztalhoz, és egy adag tehéntúrós-tejfölös puliszka mellett beszélgetni.
Otthon aztán Babi nem győzött lelkesen mesélni kedves unokabátyjáról, Dezsőről: hogy milyen fess, milyen jól áll neki az egyenruha, hogy milyen kedves, udvarias, milyen szórakoztató, milyen okos, és így a végtelenségig.
— Ha nem lenne az, unokatestvérem, biz’ Isten beleszeretnék! — fejezte be az áradozásait.
Katica úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Rettenetes gyanú ébredt benne. Elképzelte, mi minden történhetett közöttük ott azon a hegyeken túli városban.
— Erre mit tettél? — tért át izgalmában a kislány a tegezésre, de az asszony észre sem vette.
— Beiratkoztam egy vívóklubba, és megkezdtem az edzéseket összeszorított fogakkal, dühösen, nagy tenni akarással, de egy hónap múlva is még csak a lábiskolánál tartottunk. Kihunyt a vívás iránti lelkesedésem! Ellenben elmentem néhányszor az edzővel randevúzni.
— És?
— Abbahagytam a vívást is és a randizást is. Sótlan alak volt, a víváson kívül semmi sem érdekelte.
Hamarosan Dezső leszerelt és hazajött. A találkozás öröme helyett azonban vádaskodások özöne zúdult rá, hogy Babi biztos így, meg úgy. A vádak viszonzása sem maradt el, hiszen a „jó barátok” értesítették azon melegében, hogy Katica a vívó edzővel jár találkákra. Viharos nagy szakítás lett a vége. Egyik jobbra, a másik balra! Dezső a városból is elköltözött, egyenesen a fővárosba.
— Én pedig maradtam, s mikor a haragom elmúlt, s a büszkeségem is odalett, keservesen bántam, hogy miért voltam olyan esztelen, miért csaptam akkora patáliát, miért engedtem a féltékenység gonosz ördögének, de már minden késő volt. Dezső a fővárosban folytatta az életét, angol tolmács lett egy külföldi érdekeltségű vállaltnál.
— Babi utána ment?
— Ugyan! Nem is tudott semmiről, minden csak az én hülye agyamban létezett.
— Ó!
— Bizony, ez így történt.
— És később?
— Megismerkedtem egy jóravaló emberrel, aki vígasztalt, kedves volt, belém szeretett, és én férjhez mentem hozzá. Született két gyönyörű fiam, de az apjukat elvitte a szívbaj. A fiainkat felneveltem és útra bocsátottam. Most egyedül élek a nagy házamban, amit az urammal építettünk annyi odaadással, szeretettel, hogy nem visz rá a lélek, hogy eladjam. Pedig hívnak a fiúk, költözzem hozzájuk. Gyakran beszélek velük telefonon, s mostanában skype-on. Van három unokám is 3 – 4 – 6 évesek, s ha szigorúan rájuk szól az apjuk, odajönnek a kamerához, és gyorsan belekiáltják, hogy szervusz natymámá. Ennyit tudnak magyarul.
— Akkor neked messze vannak az unokáid, de vannak. Nekem csak Dezső nagyapám van, akit egyedül magának akar Irma!
— Szegénykém! — ölelte át a kislány vállát.
— Katica néni, legyél az én fogadott nagymamám! Majd gyakran meglátogatlak, főleg, ha van még abból a cukrozott mogyoróból…
Legutóbbi módosítás: 2014.09.29. @ 10:39 :: dr Bige Szabolcs-
