George Tumpeck : Punk Panna

Nyomtatás

— Már régóta foglalkoztat a punk lány esete, akit a parkban találtak az akácfán — mondta Józsi, aki minden este a helyi kocsmában mesélt. Volt, hogy úgy volt, de volt, hogy csak halandzsázott. A vendégek boldogan fizettek egy-egy sört vagy felest, és érdeklődve hallgatták.

— Véletlenül emlékszem az esetre — mondta, és jelentőségteljesen, ürülő poharára kacsintott. Gyorsan tele lett, hát megkönnyebbülve folytatta. — A lányt eredetileg Pankának hívták, de az iskolában a gyerekek beszédhibára hivatkozva csak Punk-nak szólították, ez rajta is ragadt. Mindannyian tudjuk, milyenek a kölkök, gonoszak és csúfolódók. Amikor szülei megtudták, csúnyán ki is kapott, pedig ekkor még csak ártatlan szőke hajú hercegnő volt, rágógumival és rongymackóval felszerelve.

Panka sírt, és kezdte utálni a nevét, ezen nem lehetett változtatni. Angyalföldre nem gyűrűzött be a Punk mozgalom, és így, mint egyedüli Punk képviselte ezt a fiatalos lázadási kísérletet, persze csak névileg. 

Érdeklődni kezdett a punkság mibenléte felől, és tetszett neki. Lázadás, mindegy, mi ellen, csak másnak lenni, mint a többiek. Vonzotta a gondolat.

— Itt senki nem fizet semmit? — kérdezte most Józsi kicsit ingerülten, és mereven nézte üres poharát.

— Nem kell mindjárt anyázni — mondtak többen is, és a pohár hipp-hopp megtelt.

Józsi kortyolt egyet, mint akinek a sok beszédtől kiszáradt a szája, majd folytatta.

— Szóval, Panka csendesen felnőtt, illetve csak feljebb. Volt osztálytársai sokszor kiabáltak utána: „Na, mi van, Punk?” Ő szegyellősen összehúzta kabátját és elsietett. Egy szép napon egy angol nyelvű magazin akadt a kezébe. Szép színes újság, Punk frizurás lányok, fiuk, tetoválással, fekete körmökkel lelkesen integettek, szinte hívogatóan. Mikor apja meglátta, üvölteni kezdett. „Micsoda marhaság, nem normálisak, a világ szégyenei, nyugati propaganda!” — kiabálta, és mérgesen összegyűrte. Panka felvette a földről és kisimította, majd eldugta a lapot. Ettől a pillanattól kezdve tudta, hogy ez a lázadás legbiztosabb módja. Polgárpukkasztás, bosszúállás, vélt és valós sérelmekért.

Egy nap későn ért haza, anyja és apja is nagyon leszidta, pedig csak moziban volt, és gyalog jött. A park mindig útba esett, gyakran leült a padra, elidőzött, élvezte a csendet és magányt. Most is így tett, zsebéből elővette a gyűrött újságlapot, nézte a lilára festett, partvisra emlékeztető frizurákat, kinyújtott nyelveket, középső ujjakat. Na, ilyen akarok lenni, mondta, persze csak magának. Az esti szidás és veszekedés után másnap eltökélt szándékkal kereste fel fodrásztanuló barátnőjét. Juli, mert így hívták, érdeklődve hallgatta.

„Hmm. Te tényleg ilyet akarsz?”

„Nézd, annyit szekíroztak, csúfoltak, egyszer nekik is lehet igazuk…”

„Hát jó, de meg ne bánd” — mondta és előszedte a művelethez szükséges kellékeket. A szép, hosszú haj hamar búcsút intett Pankának, csak középen maradt meg egy sávban. A festés gyorsan ment, Panka kicsit ijedten nézte megváltozott külsejét, de nem volt visszaút. „Lila és zöld, igen, az jó lesz” — mondta, kicsit biztatva saját magát is. Juli megadóan bólintott. Kis zselé és hajlakk, majd elkészült a mű. „Jaj” — sóhajtott fel, de Juli vigasztalta. „Majd visszanő, ne aggódj.” Míg beszélgettek, Panka szép feketére festette körmeit. Így indult hazafelé, egyedül, büszkén, világmegváltó tervekkel. Az utcán az emberek döbbenten fordultak utána, páran fütyültek, sokan rákiabáltak: „Te hülye kurva”, mondták többen is. Sietősre fogta, most kezdett csak félni, mi lesz, ha az apja meglátja, mit mondd, lehet, meg is veri. A parknál már sírt, a kutyás járőr igazoltatta, majd amikor azt monda, hogy közbotrány okozásáért le kell, hogy tartóztassa, futni kezdett. Papírjait a rendőrnél hagyva csak futott, ahogy a lába bírta.

„Álljon meg!” — kiabálta a rend rettenthetetlen őre, majd a szájkosarat levette a kutyáról és elengedte. Az eb hangos ugatással rohant a rémült lány után, aki kétségbe esetten kapaszkodott fel a fára. Meredten nézte az acsarkodó állatot. „A sátán kutyája!” — mondta elhaló hangon és szemei megmerevedtek. Az orvos szívrohamot állapított meg. A temetésre csak édesanyja ment el, az apja szégyellte. Vagy őt, vagy saját magát, de ez már egy másik történet — mondta Józsi a döbbent arcok láttán. Elégedetten kiitta poharát, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.