Ó, halak királya, te mennyei hallébe való!
Ponty, ki filézve úszkálsz bendőmben.
Pont ott, paprikásan, mint királyi ivadék,
ikrád, és szálkátlan szálkás húsod
telíti éhes gyomrom.
Te, ki a Tisza vízét ittad,
most küldök utánad jó homoki vinkót,
részeg mámorodban légy végleg enyém.
Mit Isten teremtett, temérdek
hagymakarikákkal bélelt bográcsba valót,
az csak a te húsod lehet.
Sok apró kis kárászok, keszegek,
alattvalóid ledarálva sűrítik azt a levet,
hol te vagy az igazi trónbitorló.
Koronád ékes erőspaprika-karikák,
veled ihletett násztáncot járnak,
s én boldogan szürcsölöm a lét,
az Isteni nedűt, érett húsod tömény ízét
érzi nyelvem, s csettintek, követellek.
Kit Szögedében úgy szeretnek,
kit Szögedében úgy emlegetnek,
mint a Tisza királyát,
éhes gyomornak telítő csodáját.
Ma meghajtom főmet előtted,
egészen a kanálig, melybe belemertelek.
Melyből magamba szívom illatát
a hallének, s ím, most tiszai halének fakad
ajkamon, csak téged és csakis téged dicsérve.
S a nagy-nagy hohorgászt ki kifogott nekem,
a halfőzőmestert ki téged szeretve kifilézett,
s megfőzött mosolyogva.
