Hajnali egyre jár… Vad szelet kiállva
kimeredt ruhákban leroskadunk,
zúzmarás udvarra szikrázik az éjjel,
szárnyszegett magány a vasárnapunk.
Szemek száz miértje sötétül szívemre,
ráncokat kártolt ránk szenes mocsok,
kihasadt körmök közt, felpüffedt tenyérben
szappandarabka az emberi jog!
Egymagam vajúdok. Tűzkúttól kigyúlva
csontomig lüktet az idegcsomó,
haragja fölszökik támolygó agyamba –
versekbe rejtezem, mint bujdosó.
Lógatott időkben – bár fogytán papírom,
számadást: ódát és eclogát tervezek.
Valahol gyertyánkat hamarost elfújják
a szenet zabáló vagonos lágerek.
Mégis, az égiek ha gyógyírt küldenek,
maholnap Fannimat megláthatom –
áldott fény-csókjait, kezének illatát
vágyom, hogy simítsák kő-homlokom.
Tudom, a halálhoz gyalázat idomít –
vadállat módján öl, míg kéjeleg.
Vérrögös hatalmak fekete serlegét
kóstoltatják velünk gaz istenek.
A hétfő ránk szakadt. Üvölt a parancsnok.
Bélpoklos, szidalma jövőnkbe lát:
sorsunk kín-kegyelme legyen száraz golyó –
szemfedőnk szője vad aprószulák.
Motozás… Két órát állunk „Fel, vigyázz!”- ban.
Csikorgó inakkal elindulunk.
Hegymenet… Favágás, átfagyott lélekkel.
Tőkénk a hallgatás: tiltott szavunk.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.13. @ 20:37 :: Pásztor Attila - Atyla
