Gyöngytengerré mosódik felettünk az ég,
a Nyevka zajlása ma elviszi az álmunk
a lelkek órája oly’ ragaszkodón tart még
( ”Észak Velencéjé”ben temetők felett járunk )
Bár, Péter városa mégis ablak lett Európára,
– saját hazájában így marad mindig is idegen –
de nem hagytuk, hogy feléledjen Jevdokija átka
’s míg paloták épültek a Koivu – szigeten,
humanista liliomokat neveltek a balti fagyok
és a mandulazöld tánctermek francialelkű népe
mára megbocsátotta, hogy ”csak” egy német vagyok.
A leglángolóbb szerelem itt vonzott tüzébe
– Önnel, szép Fácánom* – ily’ kivételes párost korábban
ritkán szült e föld és nem bántott, hogy más meg nem érti:
az unaloműző gárdatisztecskék sorában
csak Ön volt Egyben, számomra: az Állam és a Férfi,
aki szédítő tényeket teremtett eltitkolt álmokból,
általunk lett Oroszország világi hatalmak közt naggyá
és, ha az uralkodó Nő néha rágondol:
hova juthattunk volna még, ha a sorsunk hagyná…
…. de most; udvarhölgyeim riadalma kelt:
árnyamat látták, ahogy a trónterem felé osont
– utánajárok – bár, nem gyanítok bármi cselt
és nem hihetem, hogy mindegyikük bolond…
míg ők nyomomban átloholnak télikertemen,
rémületet festenek gyertyalángban táncoló falak:
a saját, villódzó fantomom néz szembe velem
aranyvörös székemen ülve, a hímzett cári sas alatt.
”Uram irgalmazz…” ( Miért szűnik meg körülöttem minden?
Vajon kit láthattam ott, abban az árnyban?
Cárnő voltam, szerető, hódító – most senkim, semmim nincsen )
Csak harminchat órám van tehetetlenül az élők sorában
* II.. ( Nagy ) Katalin gyakran becézte így leveleiben G. A. Patyomkin herceget
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Schifter Attila
