Kész volt. Ennyi. Egy apró szóváltásból indult,
majd csomagolt, összeszorított ajakkal.
Arcom a lelkéből egy perc alatt kimúlt:
kerülve engem, búcsúpillantást váltott a falakkal.
Nem volt semmi különösebb faxni,
hidegen hallgatva bőröndjén ült
az ajtóban, míg megjött a taxi.
Kár kérni: a döntése már véglegesült,
nem hajtogatott semmit, csak némán tűrt
– vártam, kifakad – ’s rám zúdítja életünk minden eddigi mocskát,
de Ő tudta: a szótlansággal teremt maga után nagyobb űrt
( Most moshatok magamra és én etetetem a macskát )
Néha felhozok egy lányt északára. Létfenntartó pótszer.
Én is Neki. Nem kapcsolat, csak két ember magánya. Ez az ára.
Problémánkra nem lesz gyógyszer, csak fogy az óvszer.
Igaz, nem tart igényt karácsonykor ékszerre, bundára.
Hálás a reggeliért ( az élet már őt is megrágta, kiköpte )
de csak abból lesz moslék, aki összeszakad.
Tudja Ő is, milyen a megtört szárnyú madár röpte
’s van, hogy részvétet üzen a szemével: ne hagyd magad.
Olykor elkapjuk egymás rejtett pillantását.
Észreveszem, vigyáz rám és vigyáz magára.
Persze, nem reméli már a szüleink áldását,
de nem lép sáros lábbal a tisztaszobába.
A macska lelkesen dorombol, néha már úgy tűnik, kedvel
( mert én etetem ) ‘s ő megetet engem – azzal, hogy szeret.
Érzem, hogy nem valami túl nagy kedvvel.
Ám, határa van annak, hogy mit tehetek érte és ő mit tehet.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Schifter Attila
