Zúgolódó hársfakoronák búcsúznak
a haldokló napfénytől – zöldezüst gyásszal
s bezárt ajtók elé rőt szőnyegek úsznak,
mikor az elmenekülő ősz levélszeméttel házal.
Élelmes mókusok jólelkű szatócsa
a ruhátlan fák alatt didergő avar,
út melletti árkokba költözött tócsa
vizébe szürcsölő szájuk apró hullámokat kavar.
Néhány nap múlva a már tetszhalott fákat
varjak borítják el – múló gyászvirágként,
belőlük csak vészjósló sötétség árad,
ahogy nekrológot károgva magukba zárják a fényt.
Már hűsek üldögélni a parki padok
– párok tán kávézókba húzódtak vissza –
hol égő szívek mellett a test sem vacog
s a puncsok felett szemek lélekmelegítőjét issza.
Odakint a legbüszkébb, szikár jegenye
meghajtja vén fejét az északi szélnek,
amíg duruzsoló családi tűzhelyek
elmúlhatatlanba ájult tündérnyarakról mesélnek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Schifter Attila
