Sonkoly Éva : Beszélj

Nyomtatás

Kovács Tamás rendőr alezredes a bűnügyi csoport vezetője gondosan tanulmányozta a jelentéseket, amelyek nemrég kerültek az asztalára. Olvasott, majd átnézte a csatolt fotókat egy lányról. Különös — gondolta. Hasonlóval még nem találkozott.

Előfordult már punk, kábítószeres, éjszaka, buli után száguldozó autós baleset áldozata, de az ilyen külső ritka… és hallgat… vajon ki lehet? Ül egy fán, feketére lakkozott körmeivel kapaszkodik.

A látványról eszébe jutott, hogy lányának volt egy befogadott kóbor cicája, ez első időben pont így, ilyen kétségbeesetten lógott a meggyfán. Eltette a fotókat, majd ebédelni ment, de a gondolat nem hagyta nyugodni, vajon miért nem beszél a lány?

A közeli kis étteremben ebéd végeztével már a pohár sört itta, amikor még mindig azon gondolkodott miért nincs szinte semmi kézzel fogható a jelentésben, amelyen el lehetne indulni.

Eszébe jutott a lánya vőlegénye, Szente Barna. Nem sokkal ezelőtt került az osztályra, neki adja az ügyet. Keresse meg a lány hozzátartozóit, derítse ki kilétét.

Ügyes fiú ez a Barna. Évek óta kerülgette a lányát, de kezdetben nem bízott benne, maga sem tudta miért.

— Anita különbet érdemel — mondta gyakran a feleségének.

— Már nem lehet semmi bajod Barnával — állt eléje egy napon a neje. — Holnap együtt vacsorázunk. Van valami meglepetése neked.

— Nohiszen, gondolom!

Aztán valóban meglepődött Barna színjeles rendőrtiszti diplomáját nézegetve. Megenyhült.

— Még a régi társaságával is szakított Anita kedvéért — mosolygott a felesége.

— Milyen társaságod volt?

Barna legyintett.

— Semmi érdekes, csak olyan bandázás elmúlt, én is komolyodok — mosolygott a fiú.

Rendesen dolgozott, minden rábízott feladatot hibátlanul megoldott. Egyszer meg is kérdezte leendő apósa.

— Hogy csinálod?

— Jól jönnek a régi kapcsolatok — mosolygott Barna.

Valami hasonló Tamásnak is volt kezdetben, így nem kérdezősködött.

Másnap Barna megkapta a helyszíni felvételeket.

— Nézz bele, szeretném hallani a véleményedet, vajon ki lehet?

Barna sokáig nézte a képeket, a különös sötétre festett, meredt szemeket, rövid tüskés hajat, minden olyan kihívó volt, mégis szomorú. A feketére lakkozott körmök, ahogyan kapaszkodnak a fa ágába, különös, különös.

— Látta már valaki, már úgy értem rajtam kívül, meg persze… — vizsgálódva nézett leendő apósára, főnökére.

— Azt gondoltam te keress valakit elsőként, beszélj azzal a fiúval, aki megtalálta, bejelentette tegnap reggel! Hozzád hasonló korú, talán szót értesz vele. Valami galeri tagja, de…

— De? — kérdezte Barna.

— Nem tudom, azt mondja, nem ismeri. Nem akarlak befolyásolni. Keresd meg! Itt az elérhetősége — kis cetlit nyújtott át, név, telefonszám volt rajta.

— Hol van a lány? — kérdezte Barna.

— A pszichiátriára vitték, ott próbálnak vele kommunikálni valahogyan, de még senki sem telefonált, nincs róla új hír.

Barna gondterhelten sóhajtott, az irodájába ment, telefonált, behívatta a szemtanút.

Fél óra sem telt el, kopogtattak az ajtaján.

Talpig farmerban, tükörsima fejjel, kicsit kihívó cinikus mosollyal lépett be a fiú. A szőnyeget nézte, aztán az íróasztalt. Cseppet sem volt zavarban.

— Nagy Ádám? — kérdezte Barna.

— Aha! — aztán felnézett. Arcáról lehervadt a mosoly.

— Régen láttalak Barna — mérte végig a főhadnagyot — mizuj?

Barna csaknem leült a meglepetéstől.

— Kálmán? Nagy Ádám, te? Nekem azt mondták, hogy te…

— Hogy külföldre mentem dolgozni? Aha, úgy volt, onnan jöttem. Mi ezzel a baj? Ausztria, Olaszország. Az Unióban már nincsenek határok, te nem tudod, pont te? Hát ki volt a bandában a vezér? Meg a nője ki is volt?

— Az már régi ügy, lezártam — váltott éles hangra Barna —, a tegnapi napról beszélj! — elé tolta a lány képét az asztalon. — Te találtad meg? Ki ez, mit tudsz róla?

— Hajaj, mibe nyúltál, Barni? Én mondjam neked? Nem emlékszel te már senkire, semmire?

— Kellene?

— Enikőre tán nem ártana. Amikor megléptél tőlünk sokáig oda volt, rákapott a legjobb cuccra. Ahhoz meg pénz kell, emlékszel ugye? Erre biztosan — fürkészve nézte. — Itt, ebben az országban pénzes pasit fogni? Ugyan már! Megléptünk. Először a sógorékhoz, Ausztriába, aztán Olaszba. Futtattam Enikőt, szépen hozott a konyhára, jól éltünk. Nem is lett volna baj, de sokat siránkozott. Mindig rólad beszélt. Meguntam. Kerestem neki egy lézer sebészt. Jó pénzért elnémította.

—  Mit? Mit csinált?

— Csak egy apróság a hangszálaival, kis műtét, sok pénzért. Enikő szakmájában úgy sem a beszéd a lényeg.

— Börtönben végzed! — sziszegte Barna.

— Ugyan, miért? Mert az a bolond lány tegnap fára mászott? Azt nem tiltja a törvény. Azt hitte, hogy így jobban látja az ablakodat, hát nem érted? Látta a mikor bementetek a lakásba a kis menyasszonyoddal. Ja, meg mielőtt hazajöttünk kicsit átalakítottam. Mit tudni, mit érzel még iránta. Nem szerettem volna, ha felismered. Érted már? Csak kérdezgessék, ő ugyan nem fog mesélni! Még van egy kis elintézni valóm, aztán lépünk. Ez a kis sztori meg kettőnké, ugye, Barni haver?

— Már nem! — nyílt az ajtó, belépett Kovács Tamás alezredes.

— Szente Barna főhadnagy úr, kérem a lány pontos adatait! Nagy Ádám Kálmánt előzetes letartóztatásba veszem! A többiről még beszélünk — nézett komolyan Barnára és becsapta maga után az ajtót.

— A pszichiátriára kérem! — hallatszott be egy határozott hang a nyitott ablakon.