Őszbe tévedő nappalok lábnyomán
szél szalad, bogáncsot futtat, hullott
levél, megannyi álom-temető. Utak
messze-messze szemhatár felett a
szürke égből szitál a köd. Valamikor
erre jártam, emlékszel, mennyi ősz
múlt, te hagytad, én sem mondtam
semmi fontosat. Neked így jó, s én
lapozom a napokat, mintha minden
csak álomban történne velem. Nézd
rajtam a megszokás, hallgatás, régi
pecsétje van, szorosra zárja ajkam.
Odakint reggel köd szitál a városra.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.27. @ 10:49 :: Sonkoly Éva