Két vastag ág között ült. Égnek álló kék hajában a bal halántéka felett a leborotvált folt sárgán virított, feketére lakkozott körmeivel a fakéregébe kapaszkodott, fekete festékkel vastagon keretezett szemével bambán nézett a semmibe. Mint egy óriás fakopács, aki odút akar a fatörzsébe faragni, úgy kapaszkodott ott a lány a karjaival és a karmaival, aki lehetett akár tizenöt, akár huszonöt éves, korát elfedte a festék, testét a fekete lebernyeg, ami talán ruha volt, talán lepel.
Az elaggott, vén tanárnő reggeltől késő délutánig figyelte a különös teremtést a fán, dohányfüsttől megsárgásodott függönye mögül sandán ki-kilesve a közeli, tízemeletes ház ablakából. Úgy találta, a megfigyelt lény nem mozdul, nem változtatta meg a helyét, nem evett, nem ivott, körmeit sem húzta ki a fakéreg gyűrődéseiből. Délután az öregasszony döntött. Kihívta a fához a körzeti rendőrt.
A fiatal, nyurga rendőr tétován toporgott a fa alatt, elővette, meg eltette a telefonját, maga is olyan bambám bámult a lányra, mintha rá is valami ragály terjedne a fáról. A fatörzsének villás elágazásában a lány tornacipős lába megrándult, mint Galvani békájának a lábain, neki is végigfutott az ideg impulzusa a zsibbadt lábaktól az agyig, de ennél több nem történt, a lány továbbra is dermedt mozdulatlanságban, üveges szemmel bámult a végtelenbe.
— Rendőrség! Jöjjön le! — szólt a rendőr elcsukló, nem oly rég még mutáló hangján. — Azonnal hagyja el a fát! — tette még hozzá, most már határozottan az ifjú körzetis.
— Él egyáltalán? — kérdezte az odasettenkedő vénasszony, hangját a bánat, a lemondás szomorúsága remegtette, teste reszketett.
A rendőr a tévésorozatokban látott mozdulattal megfogta a lány bokája fölött a verőeret, fontoskodva összehúzta szemöldökét, igyekezett nagyon komolynak látszani, de alig pelyhedző álla meg-megremegett.
— Él. Pulzusa kitapintható! Lélegzik, bár a testhőmérséklete alacsony.
— Meleg éppen nincs, reggel óta jól átfázhatott! — mondta csendesen az asszony.
— Reggel óta, csak most szólt? — csattant a rendőr hangja, önbizalma helyre állt, végre valamiben bizonyos, az öregasszony vétkes, állampolgári kötelességének késve tett eleget!
— Miért, ha délben felhívom, hogy reggel óta a fán csücsül egy leányka, vagy nő, vagy mit tudom én micsoda-kicsoda, kijött volna?
— Nem — vallott a körzeti rendőr —, nem jöttem volna!
— Hívjon mentőt, kérem! A leány elmebeteg, kataton és narkolepsziás!
— Narkózott? Látta?
— Nem láttam, hogy narkotikumot fogyasztott volna, azt nem láttam! — válaszolta az idős tanárnő türelmesen, kabátja zsebében cigiért kotorászott, majd lemondón legyintett, mégsem gyújtott rá.
— Ismeri ezt a leányt? — kérdezte a rendőr az öregasszonytól, aki egészen közel ment a fához, igazgatta a lány lába körül a fekete posztó kabátot, takargatta a lábszárát, térdeit, ameddig ágaskodva felért remegő kezeivel. A kérdést elengedte a füle mellett, hallotta bár, de nem akart rá válaszolni. Maga sem tudta, ismeri-e ezt a lányt, ezt a kékhajú, fekete maszk mögé rejtőzött, halott hidegre dermedt lelkű teremtést.
— Hívjon mentőt, kérem! — könyörgött most már a fiatal férfinek.
A mentősök sóhajtásnyi idő alatt kiértek, félretolták útjukból az agg tanárnőt, aki már szintén a fatörzsébe kapaszkodott, mintha ereje fogyna, vagy arra gondolva, hogyha a lány leesik a fáról, akkor rá essen, vagy ölébe kapja, ezerbarázdás arcán végig csurgott szeméből a könny, talán az öregségtől, talán a keserűségtől.
A mentősök gyengéden fektették a süldőnyi nőt a hordágyon az oldalára, merev testének kinyújtott karjainak, gémberedett lábainak így adva helyet.
Nagytestű fekete kutya rohant lihegve a betegágyhoz, mire a mentősök és a rendőr feleszméltek, már vinnyogva nyalogatta a púdert és a festéket a leány arcáról, néha-néha orrával böködte a leány testét, noszogatva őt az ébredésre.
— Ne bántsák a kutyát, az enyém! — sikította a vénasszony, amikor látta a rendőr a gázsprayért kotorászik az övtáskájában
— Manci! Hozzám! — parancsolt életének egyetlen társára az asszony. A kutya könnyben ázó, öreg szemeit gazdájára emelte, majd odaoldalgott hozzá.
— Hova viszik? — kérdezte a nő a mentősöket.
— Nem mindegy magának? — szólt rá a fiatal körzetis, hogy hallgasson.
— De, de mindegy… — válaszolta a tanárnő megalázkodva.
— Gyere, Manci! — húzta el nyakörvénél fogva a lánytól kutyáját az asszony —, hazamegyünk!
Az egykori tanárnő otthon leült a kopott, macskaköröm tépte szövetű foteljébe, rágyújtott. Üldögélt mozdulatlan, keskenyre zárt szájszélei megrándultak néha, akkor, amikor lélekben sikított, ostorozva gondolatban magát, visszaidézte élete legnagyobb mulasztását.
Ezer indokot, felmentést keresett, miért nem jelentette fel a punklány apját, évekkel ezelőtt…, majd mindet elvetette, nem talált valódi mentséget a maga számára.
— Tudod, Manci az abuzálás vádja megállja a helyét és ez nem évül el soha…, de ha feljelentettem volna a kislány apját, amikor rajtakaptam, hogy molesztálja a lányát, meghurcolják a gyereket, kétségébe vonják a szavahihetőségét, meg az enyémet is, a nőgyógyász semmit nem talált volna, az alattomos barom ügyelt erre… és… és én mennyire, de mennyire szerettem azt az embert… Embert, Manci?
A kutya jobbra-balra ingatta a fejét, ahogyan figyelte a hozzászóló nő száját, hogy mit motyog.
— Évekig járt ideggyógyászhoz, emlékszel, Manci? A legjobb tanuló volt… csendes, kedves visszahúzódó. Te gondoltad volna, hogy egyszer csak… egyszer csak megfagy gyönyörű testében a megsebzett lélek? Gondoltad volna, hogy pont akkor meszeli szét a képét festékkel, amikor kinyílik arcán a szépség rózsája, pont akkor fedi be fekete gyászlepellel virágzó testét, amikor egy nő a legszebbé válik? Én gondoltam ezt Manci, de elhessegettem a gondolatot, mert úgy éreztem, ha nem gondolok erre, nem is fog megtörténni. Megtörtént, Manci! — szakadt fel a fájdalmas sóhaj a szívéből a gyötrődő léleknek.
Sokáig ült a nő a koszlott fotelban, két kezével markolta a fotel karfáját, üveges-könnyes szemeivel a semmibe bámult. Nagy sokára felállt, elővette telefonregiszterét, akkurátusan, sokat dicsért szépírásával kimásolt egy papírlapra két telefonszámot, az órára nézett.
— Ma már késő! — mondta mintegy önmagának.
Az öreg kutya felsóhajtott, úgy, mint aki érti.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.10. @ 09:54 :: SV
