Nincs szarvas
és nem dobog,
csak megüresedett érzések
lomos lakása vagyok,
szobáimat díszíti a tettetés,
hogy minden mosoly csak szimpla testfestés,
nem visz tovább a lélek,
lábaimban görcsként feszül a múlt,
mégis úgy menekülök az árnyékom elől,
mint aki most szabadult.
Emese álma egy dobozban porosodik a padláson,
békén hagyom, nem bántom
meg a valósággal,
csak csönddé gyúrom az emlékezést,
mint felhő az esőcseppeket,
elered szemeimből a látszat,
esik,
esteledik,
este van,
Emese álma egy dobozban porosodik a padláson,
békén hagyom, nem bántom meg a valósággal,
hisz’ nincs szarvas,
nincs dobogás,
csak megüresedett érzések lomos lakása lettem,
s míg a látszat és a színlelés jajong bennem,
a lélek már nem visz tovább,
a jelen képtelenséggé fakul,
és én vadul tüntetek,
hogy végül minden,
de tényleg minden csak képletessé alakul
meg talánnyá.
Nincs szarvas
és nem dobog,
csak kisemmizett lakások
maradványa vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.26. @ 18:41 :: Tóth Zita Emese
