Minden olyan unalmasan vontatott már,
a szív kinyílik, majd újra bezár,
kortalan fekszik mellkasomra az idő,
elültettem egy érzést, és épp kinő,
a semmiből tör át a szavakon,
mégis magamban évekig elnyomom,
mert rettegek, hogy ennyi mégsem elég,
közben minden lehetőség elég.
Most újra szokom a csendet,
hogy nem ébreszt fel semmi Isten,
most újra szokom a zajt,
ami őrjöng bennem.
Minden rohadtul vontatott már,
a szív épp csak elindult, s újra megáll,
kortalan fekszik mellkasodra az idő,
elültettél egy érzést, és épp kinő,
a semmiből tört át hozzám szabadon,
nem tudtad, de mégis hatalom,
hogy rettegek, mégsem leszek elég,
maradok csókok, szavak, emlék.
Legutóbbi módosítás: 2014.09.10. @ 20:15 :: Tóth Zita Emese