Vajdics Krisztina : Menekülés

Nyomtatás

A városka tere komoran sötétlett. Éjfél körül járt már az idő, amikor Zebegényi Béla kis, fekete kutyájával sétálni indult. Szeretett ilyenkor sétálgatni a parkban, éjszaka már senki sem zavarhatta elmélkedésében. A biztonság kedvéért azért mindig vitt magával egy piros zseblámpát, egy apró mobiltelefont és egy enyhe erősségű gázsprayt arra az esetre, ha esetleg valami alattomos támadót kellene elriasztani.

Ma is lassan lépdelt a sötét úton, élvezte a friss, nyárvégi levegőt, nagyokat szippantott belőle, tempósan lépdelt, könnyű, szürke felöltőt, fekete nadrágot viselt, egyik kezét zsebre rakva baktatott, másik kezében a póráz végét tartotta. Néha megálltak, ilyenkor Rabló elintézte dolgát, Béla pedig várakozott. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy kutyája egyre izgágább, türelmetlenebb, majd egyre izgatottabban szalad előre, folyamatosan rángatja, húzza a pórázt.

Ijedten gyorsította meg lépteit, majd megtorpant, mert Rabló váratlanul lecövekelt és vonyítani, ugatni kezdett egy terjedelmes lombú fánál.

— Hallgass már, te buta jószág! — kiáltotta mogorván, majd óvatosan közelebb lépett.

Amint feltekintett, valami kusza alakot pillantott meg. Egy furcsa kóc ült a fán, két vastag ág között. Zebegényi kíváncsian odavilágított a zseblámpájával, s azonnal meglátta a lányt. Égnek álló kék hajában, a bal halántéka felett egy leborotvált folt sárgán virított, feketére lakkozott körmeivel a fa kérgébe kapaszkodott, feketével vastagon keretezett szemével pedig bambán meredt a semmibe.

Azonnal értesítette a rendőrséget. A rendőrség hamarosan megérkezett, az őrnagy leszedte a fáról a holttestet, és alaposabban kikutatta az ismeretlen személy zsebeit, ruháját. Nem voltak nála iratok.

— Egy biztos, punk ez a hölgy, jól látszik — jelentette ki Zebegényi kisé szarkasztikusan. — De mi történhetett vele? — kérdezte gondterhelten az őrnagytól, majd fürkészve közelebb hajolt a kihűlt testhez. A kék hajjal keretezett arc egyre ismerősebbé vált számára.

— Én ezt a lányt láttam már valahol — töprengett félhangosan.

A kutya egyre jobban vonyított, idegesen rángatta a pórázt, melyet Béla még mindig erősen tartott, majd határozottan leült a lány holtteste mellett, és nem mozdult onnan.

— Hiszen ez az én lányom! — villant Zebegényi eszébe, amikor a rendőrlámpák erős fényénél még jobban megvizsgálta az arcvonásokat. Döbbenten, szavait keresgélve állt egy darabig, aztán lassan előtört belőle a történet. A rendőr csodálkozva emelte fel a fejét, s minden szavát jól megjegyezte.

— Egy éve már semmit sem hallottam róla, csak küldtem, küldtem a tartásdíjat. Az asszony egyáltalán nem engedte a láthatást, teljesen rátelepedett.

„Küzdenem kellett volna érte, nem kellett volna ilyen könnyen átengednem annak a szörnyetegnek” — gondolta keserűen, majd elborzadva azonosította lányát.

Egy fényképet is előkaparászott az oldalzsebéből, s azt is megmutatta az ügyeletes tisztnek. Az arcvonások karakteresnek látszottak, így könnyen fel lehetett ismerni a hasonlóságokat, a kissé előrehajló sasorrot, a beülő szemeket, a finom, fehér bőrt. A fotón még látszott a fiatal kamaszlány szép, hosszú, szőke haja is.

— Gyönyörű lány volt, ugye? — szólt csendesen Zebegényi Béla, csak úgy, magában.

A rendőr mogorván bólintott, majd sebesen jegyzetelni kezdett. A lány testét sietve elszállították, Zebegényi magába roskadva követte a rendőröket az őrszobára.

„De miért éppen itt?” — őrlődött közben, majd eszébe jutottak régi sétáik, hosszú beszélgetéseik. Éppen itt, ennél a fánál ácsorogtak a leggyakrabban, sokszor igen késői órákban is, amikor még együtt élt a család. A kutya is folyton ott sündörgött, ugrált, boldogan loholt körülöttük.

— De ki elől menekülhetett? — kérdezte komoran.

— Ki fog derülni — jelentette ki határozottan az ügyeletes tiszt, és felvette a jegyzőkönyvet.

— Ki tudja? Talán az új apjától… tette még hozzá halkan Zebegényi, és beszélni kezdett.