Negyvenhat napja egy sort sem írtam hozzád,
mert nem tudom;
keretek és rácsok között hogy mondjam,
mennyire kellesz a fönnmaradásunkhoz,
és milyen jó lenne ottmaradni,
ahol az olvadáspont van.
Amikor fölém hajolsz, mindig ezt gondolom,
mert olyan vagy, akár egy ékezet
én pedig egy sovány lepke,
aki hajad zúzmaráiból kölcsönkéreget,
de sosem adsz többet,
csak éppen életben tartasz,
hogy ne legyek öröm, és gyászünnep se.
Még lélegzik nyakamon
az utolsó beleharapott pillanat,
és emlékszem,
amikor betűkből kiraktál
nekem egy tűzgyémántot,
s előttem felfénylett törékeny világunk
akkor, ott.
Negyvenhat napja egy sort sem írtam hozzád,
mert nem tudom;
keretek és rácsok között hogy mondjam:
Mennyire szeretlek.
