Zengő : Legzengőbbek 2.

Nyomtatás

Szerelmek elillant álmok

Radnai István

francia kertek sövény mögött

csak illatosan szemérmes virágok 

színes szalagok öröm

fogócska illem s szíved lángot

fogott billen a kéz holnapot

nem keres szentimentális hangközön

*

felépül hangonként a vágy csak álmodás

kacér lény amelyre rejteken nem találsz

a kedves aki ostromod elől még elszalad

csintalanul csalogat csókokat

enged perzselő érzéseket kamaszálmok

és boldog ébredés új reggel

a gyep ágaskodik friss és harmatos

járkálnál józan fejjel

de eljön a báli este pezsgős hangulat

már nem hiába illet szűzi vagy tudós ajkakat

ahogy a szenvedély mély húrokra csap

 lágy futam és kemény ölelés

este van holdfény a csók kevés

futamokat kelt a szenvedély 

habzik a pezsgő már nem habozol

szerelmet ingerel egy félmosoly

karod a táncból kitépi omolj

karomba megszűnt a világ

tárd fel a rejtett titkodat

mert bolond aki most kivár

elfogyhatnak kísértő holnapok

várnak nyoszolyák perzselő láng

ahogy öleltem mint csapongó madár

mely szobádba téved s ablakon kiszáll

ha eljön búcsú a postakocsi felveri a port

a feledést s minden édes ami volt

zenébe olvad zengnek őrjítő futamok

és egy árva kókadt virág marad ott

kitűzve hervadtan a rózsaszín báli ruhán

egy sodró dallamú csillagos éjszakán

s a pezsgő foltot ejtett rajta

szederjes kéken remeg ajka

ha odakint lehull egyetlen levél

mint vágott virág idebent elalél

*

francia kertben örökzöld sövény

újhold kialszik az utolsó fény

sok színes szalag őszi szélben bujdokol

szentimentális szűz elfagyott lehelet

felhagyott illem korai csók meglakol

csukott az ablak zene nem hallatszik a kertbe

ma újra

Szilágyi Erzsébet

két kéz suhan a zongorán
és száll a dal és nincs halál
te jutsz eszembe szüntelen
ki voltál és mindig leszel
mindig leszel
 
jössz álmaimban s feldereng
a régi vágy – ma felsebez
karodba kapsz és zúg a vér
szerelmi táncunk újra él
ma újra él
 
a halk szavú örömzene
áradni kezd a tengeren
hullámok hátán sistereg
a régi tűz – örök legyen
örök legyen
 
még zeng belül a dús akkord
de lassúdik vihar mi volt
elcsendesül a hang a szó
a káprázatba ringató –
a ringató

Harmónia

Serfőző Attila

 Őszi fények ringatóznak,

ma táncot lejt a szerelem,

ámulatból ámulatba

  esem.

Vérembe csordogál az est,

akkordjaim lélekké rendeződnek,

mellémszegődik egy ének,

a dal angyali arcot fest.

Merítek belőle mélyen,

majd álmába csobbanok,

itt nincs talán, meg ígérem,

  ő lettem, s  ő én vagyok.

Négykezes

Szikora Zsó – zsoszi

Meg-megszökik, majd lassul újra,
szívdobbanásom nem rugóra jár,
hisz minden ütem tőled indul útra,
és hozzád is tér vissza már,
ha elkószál szűk utcák közein.
 
Ugye azt álmodod te is amit én?
Lepedőnk, ágyunk összeköltözött,
takarónk kölcsönös álom vízén
siklik, s mi egymáshoz kötözött,
holtomiglan zongorafutam vagyunk.

Liebestraum

Marthi Anna

Ad, és ad míg él,

vajon ránk fér-e ennyi érzés?

A szív terhein kacagva szalad át a szó,

lelkem balettozva válaszol.

 ÁLMOK. VÁGY. VALLOMÁS

D. Bencze Erzsébet

Szívekhez szelídült,

lélekben lappangó,

melengető melódia,

s benne a lényeg,

a nagy harmónia,

vallomás,

rejtőzködő vágy.

Csak a zene, mi hallható…

Ujjaid alatt elhaló moll akkordok

verőfényemen újra virulnak.

Minden bú, mi fojtogatott

szertefoszlik a dallamokkal,

s trillázó igazgyöngyként

gurulnak szét ajkamon…

Ha te muzsikálsz, kigyúl napom,

Korábban ragyognak fel a csillagok…

Az őszi ködben eltévedt álmaimat

felborzolja egy zengő dúr,

fergeteggé dúsul bennem,

vérembe szánt, elringat,

szívem peremén a jég felenged,

szerelmem újra lázba sarjad…

Sosem múló káprázatával

indul Ámor lángoló diadalára.

Szemem tükrében titkok üzenete,

mélyében fürdik a kimondhatatlan,

majd könnyezve megered. –

Zubog a zene, a test ring,

sejtelmes táncba, édes kábulatba visz. –

Zsongó, halk futam a zongorán

zöldbe hajló álmaimmal

szárnyat bontva, karodban talál…

Megbabonáz a kéz,

mely száguld a billentyűkön.

Oldás és kötés, mindegy már.

A szerelem forró, lázas éjszakán

mézet és csókot lopni jár…

A Vénusz bekacsint ablakomon,

test a lélekkel helyet cserél,

hangtalan készülődik a szenvedély. –

Elszégyelli magát a Hold,

egy felhőbe burkolózik,

mielőtt a pirkadat anyjának

végleg átadná helyét…

Volna még

Nagy Horváth Ilona

Tagjaimon ólom súlyú ráció,

nem nyúlok utánad,

– mintha elengedhetnélek –

de ha egy lépést  távolodsz,

gondolatom utánad fordul,

s már visszarántanálak:

csak egy harapást a nyakadból,

ingedből egy tépést,

csak a szádat egy pillanatra…

Akarom tovább

illatodba bújt egyperces álmaim,

a valóság és az elképzelés határain tántorgó

sürgető vágyat, mi beutazza utolsó sejtem is

a vérkörön,

s  feléd terelne untalan,

ha ennék, ha álmos vagyok, ha mennem kéne,

ha munka van.

Félt öröm.

Hangod körbe jár,

gerincem feszíti,

felkúszik a combomon,

körülzsongna, borzong, levegőm veszi,

gyáva leszek, nem hagyom.

Most – hiányoddal –

tüntet az óra,

ajkamon elmaradt csókod ég,

egy perc,

párnámba ölellek,

maradni kellett volna még,

álmosodom, homlokom mögött

apró csodák.

Bőrömön sejtelmes, nekibátorodó futamok,

félálmok sóhajos fele… akarom tovább,

hallgatni terveztelek,

de hangszered vagyok,

idebenn egyre szólnak

– mintha nem engedhetnének –

az ujjaid lefogta harmóniák.