A csöndesen búgó és vibráló neonfény barátságtalan alagúttá varázsolta a piszkosszürke falú korházi folyosót. Egy férfi öles léptekkel vonult végig a kopogó kövön, szétnyíló kabátja fekete angyalszárnyként lobogott mögötte felkavarva a csempére és falakra ült vékony porréteget. A hatalmas ember lobogó haja olybá tűnt, olykor-olykor súrolja a fakó armatúrákat, melyek több méteres dróton lógtak a magas mennyezetről. A Jóisten vagy tréfás kedvében, vagy talán a többi ember példájára áldotta meg ezt a férfit égszínkék szemmel, hófehér dús hajkoronával, ugyanakkor barna cserzett bőrrel és olyan termettel, mellyel legalább arasznyival magasodott minden átlagos halandó fölé. Dolmány Péter nem csak a megjelenésével magasodott mások fölé, a termetéhez, az ellentmondást nem tűrő mennydörgő hangjához, acélos és átható tekintetéhez olyan elsöprő határozottság párosult, mellyel kétséget sem hagyott a felől, hogy a Jóisten még véletlenül sem tréfálkozott, hanem határozott szándékkal arra teremtette, hogy irányítsa az emberek sorsát. Hogy hitet adjon a hitetlennek, hogy erőt adjon a gyengének, és tisztességet az igaztalannak, hogy kinőjön, amit elültet és épüljön, amit épít.
— Mondjátok! — állt meg a folyosó végén pusmogó emberek előtt. Mielőtt odaért, Imre felpattant a lócáról, s mint a hajdanvolt grófok előtt, lekapta sapkáját a fejéről, majd kezében forgatva, szabódva keresgélte a szavakat. Úgy viselkedett, mintha nem is a híreket várnák tőle, hanem számot kellene adni arról, mit végzett és mit nem. Társa, Konyári Ottó, az öreg erdőkerülő melléállt, és szintén a levetett sapkáját kezdte forgatni. Hiába pislantottak egymásra segélykérőn, egyik sem bírt, vagy mert megszólalni. Végül Imre szedte össze magát:
— Leesett a lesről! Tudod, a 12-esről! Amott a bükkös sarkánál, ahova mindig kijárt…
— És? — noszogatta Péter a zavarodott Imrét.
— Hát, itt van a Klári. A felesége. Az beszélt az orvossal. Mert, ugye eltörött a létra foka, a puska meg a hátán lógott a szíjon, és arra esett rá. Hanyatt.
— Jézus keresztjére! Mondod már, hogy mi történt vele? — dörrent meg Péter.
— Ketté van törve annak a gerince, aszondják az orvosok, vagyis a Klári mondja. Itt rítt a folyosón — fuldoklott saját mondataiban, majd a szerencsétlen ember a kérges tenyerét szája elé kapva sírni kezdett. Zsebkendőt húzott elő koszos nadrágjából és az egyik gumicsizmás lábát a másikba törölve, mint egy kisfiú, a majdcsak ötven éves emberből feltört az indulat. — Lovaskocsival hoztuk le, mer’ tudtuk, hogy a mentő nem tud begyünni a sárban, és aszonták a mentősök, hogy nem kellett vón megemelni! De nem hagyhattuk ott a sáros erdőn. Igaz Péter? Igaz, jól tettük?
Hosszú másodpercek teltek el, Dolmány szemei villámokat szórtak, arcán megfeszült izmokkal nézett el az ember feje fölött az Intenzív Osztály feliratú ajtóra. Az ajtó talán be is roppant volna a tekintet súlyától, ha a jelenség nem csak egy pillanatig tart, de az lassan lenézett a szipogó emberre, és megenyhült tekintettel a vállára tette a kezét.
— Igaz, Imre, jól tettétek! Most menjetek haza, megtettétek, amit meg kellett tenni.
— Biztos, Péter? — kérdezte reszketeg hangon amaz.
— Megmondtam! A többi már az én dolgom. De reggel legyetek az irodán, hagyjátok a karbantartást, most fontosabb dolgunk van…
A két férfi sapkájukat fejükbe húzva ormótlan gumicsizmájukban óvatosan elballagtak az üvegajtó irányába. Dolmány végigkísérte őket a szemével, majd mikor kilépni látta őket megfordult, s halkan bekopogott az Intenzív Osztály ajtaján. Pár szót váltott a kilépő nővérrel és a később felbukkanó ügyeletes orvossal. Beszélgetés közben át-átnézett a fehérköpenyes emberek feje fölött, majd hirtelen elköszönt és ugyan olyan lendülettel, mint ahogy érkezett elviharzott.
***
Még alig pitymallott, amikor a gazdaság vályogtéglás gazdasági épülete előtt a bütykös gumijából öklömnyi sárgombócokat dobálva befordult Dolmány terepjárója. Imre és Ottó feszülten várakozott az eresz alatt. Az elmúlt húsz év alatt, mióta a Gazdaság és tulajdonképp Dolmány Péter alkalmazásában álltak, volt idejük megszokni és megtanulni azt a fajta fegyelmet, amit kenyéradó gazdájuk elvárt tőlük. Nem esett nehezükre a munka, és Isten adományának tartották azt a fajta tisztességet és biztonságot, amit ez a hely jelentett számukra. Péter követelt, utasított, méghozzá ellentmondást nem tűrően, de megadta a tiszteletet és a járandóságot mindenkinek. Lehet, hogy voltak haragosai vagy irigyei, de a gazdaság eredményessége, a biztos megélhetés és az emberszeretettel megfűszerezett igazságossága olyan véderővel vette körbe, amin egy-egy ellenséges szándék nem találhatott rést, de még csak meg sem karcolhatta annak várfalát.
— Jó reggelt! — ugrott ki Péter a kocsiból, és méreteit meghazudtoló könnyedséggel indult az iroda felé.
— Adjon Isten! — kapták le kalapjukat a fejükről amazok, és követték az évtizedes pipafüsttel átitatott levegőjű szobába.
— Imre! Elmész Kláriért és elhozod az irodába, mondd meg neki, hogy szeretnék vele beszélni, de nem tudok elmenni hozzá. Úgy készülj, hogy ha végeztünk, akkor beviszed majd a városba, a kórházba, mert biztos menni akar a férjéhez, de nem akarom, hogy vonatozzon. És úgy készülj, hogy ez így lesz minden nap, amíg a férjét haza nem engedik. Ha egy hónap, akkor egy hónap, ha egy év, akkor egy év. Vidd a kocsimat, nekem úgysem kell napközben. Ottó! — fordult a másik emberhez, miközben csak biccentett a sarkon forduló Imre felé. — Körbetelefonálod a társaság tagjait, hogy este hatra jöjjön mindenki a vadászházhoz, mert beszélnünk kell. Akit nem érsz el telefonon, azokhoz menj el személyesen. Mondd meg mindenkinek, hogy elvárom, hogy eljöjjenek. Baj van! És ha baj van, akkor itt a helyük!
— Nyüzügének is szóljak, Péter Úr? Mer’ hát…
— Neki is! Tagja a társaságnak, tán csak abban is van emberség…
Ezzel Péter elfordult és a telefon után nyúlt. Nem is tette le, míg Imre majdcsak egy órával később meg nem jelent az asszonnyal. A nő kisírt szemmel, kezét ölébe ejtve ült le a kopott íróasztal előtti székre.
— Jaj, látod Péter, megmondtam én Lajosnak, hogy így vagy úgy, de ez a vadászat meg ez a gazdaság lesz a veszte! Hát ide vezet az, amikor az ember sosem nyugszik meg, és mindig csak a munka meg az erdő! Hát mondd meg te, igenis most már mondd meg te, hogy megérte? — tört fel a zokogás a nőből. Zsebkendőjébe temetve az arcát sorolta tovább: — Azt mondják, nem fog járni többet, mert el van szakadva a gerince, azt mondják olyan ez, mint amikor az ember kiszúrja a tojás sárgáját, és azt már nem lehet visszatömködni, ha kifolyik.
Péter a nő elé állt, majd hirtelen letérdelt elé, de még így is egy fejjel magasabb volt a törékeny asszonynál, majd szótlanul a mellkasára húzta a nő fejét és hagyta, hogy kisírja magát. Hosszú percek múlva ült csak vissza az íróasztal mögé. Komótosan pipát tömött és gyújtott, majd megvárta, míg a nő révedő tekintete megtalálja az övét.
— Tudom, Klári! Beszéltem az orvossal. Nem véletlenül kértem, hogy gyere el. Segíteni akarok és segíteni fogunk!
— Ugyan mit tudnál te tenni? Ugyan mit tehet itt bárki is? Úgy teszel, mintha csak úgy kedvedre irányíthatnád az emberek életét. Hát ebbe még te sem szólhatsz bele, ezen még te sem változtathatsz! Miből fogunk megélni? Hogy fogom ellátni nyomorékon, és ezt Lajos sem fogja bírni! Az nem fogja ágyban leélni az életét! — fordult át a keserűség dühös kirohanásba, sőt már-már kiabálásba, hogy Imre megrettenve egyenesedett ki a fal melletti széken. — Lajost már te sem fogod megtanítani járni! Nem te vagy az Isten, és nem játszhatod a Teremtőt!
Hirtelen csend lett. Imre Péterre nézett, hisz sosem hallott még senkit így beszélni vele, még soha senki nem vette a bátorságot, hogy kiabáljon ezzel az emberrel, és egyébként is micsoda igazságtalanság ez az asszony részéről, amikor nem Péter lökte le a férjét a lesről, és ő csak segíteni akar. De a főnöke nyugodt maradt. Sőt, valamifajta megértő szeretet látszott az arcán, ahogy rezzenéstelenül állta a jégesőként záporozó szavakat.
— Klára! Lajos a barátom, az volt, most is az és az is lesz. Ott volt, amikor a házamat építettük, ő aratja a gabonámat, a fiam hamarabb mondta ki a kutyátok nevét, mint az enyémet. — Péter csöndesen beszélt. Egyenesen a szemébe nézett és úgy mondta a mondandóját. — És most elmondom mi lesz!
Lajos mindig is jó embered volt, szeretett és hűséges volt hozzád. Házat húzott a fejed fölé, hazaadta a pénzt, amit keresett. Kitaníttatta minden gyerekedet, a lányodat házas hozománnyal adta férjhez, a fiaid jó szakmával önállóan élnek. Amíg én élek garantálom, hogy neked itt állásod lesz, amíg csak dolgozni akarsz. A kertben megtermeled a zöldséget, a vetőmagot tőlünk kapod, havonta egy napot nálad tölt a karbantartó, hogy megjavítsa, amit meg kell. Tűzifára nem lesz gondotok. És…, és most figyelj jól! — hajolt előre Péter, mintha csak azt akarta volna, hogy szavai biztosan megragadjanak az asszony füleiben. — Lajos ember, a legjobb fajtából! Nem fog az ágyban feküdni! Dolgozni fog! Itt fog dolgozni mellettem! Sőt, vadászni fog, és hónapról hónapra telerakja a hűtődet friss hússal, csak győzz főzni rá!
És csend. Az asszony résnyire nyitott szájjal mozdulatlanul bámult Péterre. Csak egy-egy elszabadult hajtincse remegett bele a szívverésébe!
— És most Imre hazavisz. Mostantól minden nap pont délben a házatok előtt vár rád, hogy bevigyen Lajoshoz a kórházba. Holnap reggel hétkor ott lesznek a fiúk, hogy még a rossz idő előtt lebetonozzák újra a járdát, és feljárót csináljanak a lépcső mellé, ha Lajos taligán akarna közlekedni.
***
Tizennégy férfi ácsorgott-ücsörgött pusmogva a vadászház étkezőjében. Mindenki biztosra vette, hogy Péter Koháry Lajos balesete miatt hívta össze őket, hír nem sok volt, ami volt azt meg mindenki tudta, és mindenkinek volt már története eltörött lesdeszkáról, vagy korhadó létrafokokról. Péter pontban hatkor érkezett, köszöntötte az embereket, és rögtön elkezdte a mondandóját.
— Nem kertelek, tudjátok mi történt Lajossal. És mellébeszélni sem akarok, nem valószínű, hogy járni fog valaha. Ez egy vadásztársaság saját működési szabályzattal, és habár én vagyok az elnök, nem utasíthatok senkit, hát kérni jöttem.
— Mit tegyünk Elnök úr? Szerintem mi is tudunk valamit segíteni! A vejem orvos, felhívjam? — szólalt meg Zentay bácsi.
— Nem kell, Józsi bácsi, már nem az a fajta segítség kell.
— Hát, ha mán béna lett, akkor úgysem fog vadászni. Szerintem kapja meg más azt a területet, ahol ő vadászott! — Élénkült meg Nyüzüge. Zsíros szőke haját hirtelen hátracsapva körbenézett, várva a helyeslést.
Péter szeme hirtelen elkomorodott, kézfején kidagadtak az erek az ököl szorításától.
— Na de Nyüzüge, nem szégyelled magad? — fordult felé Zentay bácsi. — Máris élősködnél más szerencsétlenségén?
Az emberek egyetértően hümmögtek, és megvető pillantásokat küldtek a felszólaló felé. Nyüzüge ilyen volt. Sosem fogadták be, de elfogadták, hogy a társaság tagja. Többször szerették volna lapátra tenni már pökhendisége, kicsinyessége és kapzsisága miatt, de Péter sosem hagyta, hogy a szövetkező emberek túl messzire menjenek. Mindig azzal érvelt, hogy amíg a szabályokat betartja, addig védi őt a megállapodás, mert a becsület az becsület.
— Hát épp ezt akarom kérni tőletek! Lajos a társunk. Nyüzüge, tán te még mezítlábas kölyökként a békákat csúzliztad, amikor Lajos már itt leseket épített, traktorral taposta a havat a vadnak az etetőhöz, és az első dám borjút még ő cucliztatta, amikor valami rabsic kilőtte az első teheneink egyikét. Szóval azt szeretném kérni, hogy Lajos továbbra is itt vadászhasson velünk! Sőt, azt szeretném kérni, hogy ne kelljen fizetnie tagdíjat és szavazzuk meg a következő taggyűlésen, hogy süldőt és tarvadat havonta egyet vihessen haza ingyen.
A társaság egyetértően hümmögött.
— Hát hogyne, ezt megtehetjük. Van miből, hát adhatunk. Még a tagdíja nélkül is megleszünk valahogy, de hogyan fog vadászni? — egyenesedett ki Mihály Olivér, a társaság titkára.
— A 12-es les, a bükkösnél. Oda szeret járni Lajos. A gazdasággal megoldatom, hogy az erdei utat töltsük fel sittel, törmelékkel, murvával, hogy sose süllyedjen meg még sáros időben sem. Oda ki tud majd menni a Trabanttal. A les körül is feltöltjük, kiegyenesítjük és építünk egy rámpát a létra oldalán. Ácsolunk korlátot is, és kihúzunk két oldalra egy-egy vastag kötelet, amikre jó nagy csomókat kötünk. Ha a Trabanttal odaáll a rámpa aljára, akkor fel tudja húzni a kerekes széket a rámpán. Tudom, hogy Lajos megcsinálja! Nos?
Furcsa volt Péter hangjában a várakozó, talán kérlelő hangsúlyt. Magának soha semmit nem kért volna, pláne így. A csendet Nyüzüge törte meg. Érezni lehetett, hogy kikívánkozik belőle valami, amit nem nagyon tud magába fojtani. És inkább pusmogva, a foga között szűrve mondta magának, mint másoknak:
— Hát, a bénáknak a szanatóriomba a helye, nem a lesen…
Dolmány Péter lüktető erű kezéből kipattant a válasz. Mint a várfalat óriás sziklákkal döngető hatalmas katapult, amikor eloldják a pányvát, úgy lendült a hatalmas kéz Nyüzüge arca felé. A csattanó pofon nyomán a sunyi ember áthengerbucskázott az étkezőasztalon, magával rántva kancsót, poharat, abroszt majd hatalmas robajjal megállapodott a vitrines szekrény aljában.
Majdcsak két perc is kellett, amíg Nyüzüge kimászott a romok alól. A társaság szótlanul bámulta a szétgurult serlegeket, az üvegtörmeléket és a szekrény maradványait. Nyüzüge orrából dőlt a vér az arca pedig úgy nézett ki, mint aki bedugta a fejét néhány éhes vadmacska közé a faodúba.
Vérét köpködve indulatosan gurgulázni kezdett:
— Most erre ráfizetsz, Dolmány, mer én ezért feljelentelek! — vicsorgott terpeszállásban.
— Ugyan már Nyüzüge, ne emberkedj itt! — állt elé Olivér, az emberek meg mögé csoportosultak, s mint a tizenkét fejű sárkány, együtt meresztgették a szemüket — mindannyian láttuk, hogy részegen belegabalyodtál a vitrinbe! Inkább azon gondolkodj, hogy mikor fizeted meg a kárt, vagy csináltatsz új szekrényt! Igaz emberek?
Az emberek ismét csak helyeslően bólogattak, sőt többen még azt is felvetették, hogy a falat is le kellene festenie, ha már ilyen nagy gazemberséget csinált itt…
— Aztán meg legközelebb akkor gyere ide, ha józan tudsz maradni. Már ha érted a célzást… — zárta le a témát Mihály Olivér. — Szóval értjük — fordult vissza Péter felé, figyelem nélkül hagyva a nyüszítve elsompolygó Nyüzügét.
— Faanyagunk van, tán kötél is akad. Szóval megcsináljuk, Péter! Mire megcsináltatod az utat, addigra a les is készen lesz, igaz emberek?
***
Az őszi erdő, mint a megrázott dunyha a tollpihét, ontotta magából a sárga-vörös faleveleket.
Péter már harmadszor ment végig az erdei úton és ellenőrizte, hogy sehol sem süllyedt meg kelleténél jobban a talaj, és hogy sehol sincs olyan mélyedés vagy élesebb kő, ami kárt tehetne Lajos kisautójának kerekeiben. Aztán kísérletként odasorolt a rámpa mellé és megnézte, hogy valóban alkalmas-e a les arra, amire kitalálták. Kiszállt, és a kötélbe erősen belemarkolva „felvontatta” magát a lesre. Minden rendben talált. Sőt, még arra is felfigyelt, hogy az ötven méterre lévő szóróhoz vezető kis ösvényt is feltöltötték murvával.
Lajos túl volt négy hónapon, két kerekesszék-próbán, egy műtéten, több tucat látogatáson és beszélgetésen. A pszichológust elutasította, nem akart semmit csak minél hamarabb hazajutni, és tenni a dolgát így vagy úgy. Péter sejtette előre, hogy a konok ember nem fogja feladni, nem fog saját sorsán keseregni, vagy ha igen, azt is csak magában mélyen elfojtva, hisz egész életét úgy élte, hogy neki feladata van és kész. Így aztán Péter terve is a korábbi elképzelései szerint haladt.
Határozottan izgatott volt. A Nap még fönn volt, enyhe északi szél lengedezett, már napok óta felfigyelt rá, hogy egy konda felvette a szórót. Az emberek már sok-sok hete olyan gondossággal takarították itt a nyiladékot, olyan lelkiismeretesen gondozták a szórót, hogy Péternek meg kellett állapítania, csak hálás lehet, hogy ilyen emberekkel van körülvéve.
Hirtelen egy apró réztáblára figyelt fel a les deszkájára szögelve. Kíváncsian vizsgálta az apró betűket rajta.
„Ez a magasles Koháry Lajos örökös tulajdona.
Állíttatta a Csendesvölgyi Vadásztársaság 2004-ben.
A magasles a keresztségben a „Nyüzüge” nevet kapta.”
Péter felnevetett. Állt egyedül az őszi erdőben, a nap vörösre festette az arcát a szél bele-belekapott a hosszú hajába és csak kacagott és kacagott.
***
Már éjfél is elmúlt, de az emberek nem tágítottak. Lajos még napnyugta előtt — minden segítséget elutasítva —kerekesszékével kigurult a Trabanthoz. Átült az autó ülésére, majd behajtogatta a kerekesszéket maga mögé a puska meg a hátizsák mellé. Péter és Klári a lelkére kötötték, hogy éjfélnél tovább ne maradjon kint, és ha a vadászszerencse lövéshez juttatná, akkor feltétlenül telefonáljon haza, mert Péter kimegy és segít behozni a vadat a saját autóján. Ahogy Lajos elpöfögött a Trabanttal vadászni, apránként elkezdtek szállingózni a vadásztársak. Körbeülték az étkezőasztalt meg mindenféle széket, amit Klári összehordott nekik, és csendben poharazgatva latolgatták az esélyeket. A feszültség tapintható volt. Klári kérlelni kezdte Pétert, hogy menjen ki, nézze meg Lajost, mert most már biztos bajban van. Talán leejtette a telefont, vagy felborult a székkel az erdőben, és egyéb cifrábbnál cifrább rémképekkel igyekezett sokkolni mindenkit, de egyelőre senki nem mozdult. Aztán egyszer csak hallani vélték a Trabant hangját. Péter ráparancsolt Klárira meg az emberekre, hogy senki ne mozduljon, engedjék, hogy Lajos egyedül szálljon ki a kocsiból és jöjjön be. Nyilván nem jutott lövéshez, de sikerült vadásznia, és ez a lényeg.
Az autó már a ház bejáróján berregett, majd a motor felpörgött és leállt. Mindenki csendben volt és talpon. Bámulták az ajtót és várták a ház urát. De… nem történt semmi. Teltek-múltak a percek, még és még. Már lassan negyedóra is eltelt, de csak valami kolotálást, szuszogást hallottak kintről.
Aztán egyszer csak kinyílt a félhomályos folyosó végén lévő bejárati ajtó, és valami kivehetetlen sziluettű alaktalan massza furakodott be rajta. Klári nem bírta tovább a feszültséget és kilépett a folyosóra, de abban a pillanatban aprót sikoltva visszahőkölt. Felkapcsolta a villanyt és leírhatatlan látvány tárult a társaság szeme elé.
Lajos sáros-véres arccal és ruhában ült a kerekesszékben, ami fekete csíkot húzott maga után a folyosó kövén, az ölében pedig az elejtett süldő feküdt. A felgyúló fénytől meglepődve felnézett, meglátta az embereket és ebben a pillanatban hatalmas széles mosoly terült az arcára.
— Lőttem egy disznót! Nézzétek, itt van!
Az emberek lerohanták Lajost, rázták a kezét, veregették a vállát, méltatták a zsákmányt, a ribillió leírhatatlan volt.
Klári csak állt, bámult az emberekre, a férjére, akinek hónapok óta először látott csillogást a szemében. Majd lassan odalépett a konyhában ácsorgó Péterhez. Felnézett rá és halkan ennyit mondott:
— Tévedtem, Péter! Te magad vagy a Teremtő!
Bűdi Gábor
Vác, 2014. augusztus 12.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.07. @ 12:15 :: Bűdi Gábor
