Kezdetben volt az Ige. A teremtő szándék…
Egyszer csak besurrant hozzám a kétkedés. –
Az imént még hallottam lélegzeted,
alig pulzusodat mértem, állad leesett,
már nem jutnak el hozzád a szavak…
Most hogy is van ez az elmúlás,
hogy te lépsz ki először közös életünkből
felkötött állal, tenyeremmel lezárt szemeddel? –
Hajnali négy óra tízkor
lehulltak láncai a szenvedésednek,
Lelked egy másik tér-idő dimenzióban
kívül rekedt az éterben. –
Vagy itt vagy még?!
Most egyedül folytassam, hogyan tovább,
mikor te holnaptól a csillagokkal hálsz?
Homály és bizonytalanság költözött közénk…
Sosem voltam jós, de tudom a föld gömb alakú,
Einstein is bizonyított már egy s mást,
én mégis leragadtam a teremtés mítoszánál,
hívő lélekként várom a feltámadást…
Még adatott nekünk két óra, nem hiszem el,
hogy nem nézel rám soha…
Gyertyát gyújtok…
Sosem volt ilyen csönd és hosszúra nyúlt hajnal,
felerősödve hallom sercegését a kanócnak.
Eddig nekem léteztél…tíz perccel múlt hat…
Mostantól feleződik a távolság köztünk,
s mire feleszmélek, te már sehol se vagy…
Miatyánkkivagyamennyekben…
Mindjárt jönnek érted, el sem hiszem, hogy
utoljára „léped át” küszöbünket…
Milyen morbid az egész, mintha egy film peregne,
és mi ketten vagyunk a főszereplők…
Üvegszilánkjaira hullt bennem az idő,
megállt veled a létezés örökre…
A nappaliban áll az inga, és azóta
nem üti el az ötöt sohasem a falióra. –
Legutóbbi módosítás: 2014.10.11. @ 16:09 :: D. Bencze Erzsébet
