Szomszédunkban volt egy földszintes lakóház, az udvar közepe táján. Gyermekfejjel mindig borzongva tekintettem rá, s ha lehetett elkerültem, nem mentem a közelébe, pedig egy kisbarátom ott lakott benne. Suttogtak a szomszédok valami tragédiáról a házban, de akkor még nem értettem, csak később, amikor eljött az az ember. Nem volt még idős, de megtört, meggyötört volt az arca, s az egész magatartása. „Mihály vagyok” — szólott — „a túlélő”.
Nem értettük, miről beszél, s ez meglátszott az arcunkon.
„Tudják, itt ebben a szomszéd házban” — mutatott a másik telek közepén álló épületre — „az oroszok agyonlőttek harminc honvédet, hadifoglyokat. Köztük voltamén is, de a rám zuhanó testek megvédtek”.
Hát, ezért borzongtam én minden alkalommal, ha a házra néztem, bár még nem is tudtam semmit a tragédiáról.
Tanárom édesanyja hiába lakott már harminc éve a városban, megmaradt egyszerű falusi asszonynak, úgy viselkedésében, öltözködésében, mint gondolkodásmódjában. Egyszer meglátogatta őket egy falubelijük, és hogy ne jöjjön üres kézzel, hozott ajándékba egy tyúkot. Tanár úr kétségbe esve utasította vissza az ajándékot. „Jaj, Istenem, mit csináljak én itt a házban egy tyúkkal?” — mondta.
Miután a vendég elment édesanyja jól leteremtette egyetemi tanár fiát: „Nem szégyelled magad? Hogy lehettél ilyen szemtelen, visszautasítani az ázalékot?” (ázalék: ételnemű)
Ingyenes gyógyszerellátásra javasoltam egyik idős betegemet, aki betegeskedő fiával élt szűkös anyagi viszonyok között. A hivatal hamarosan meg is küldte az értesítést, hogy jóváhagyták a kérelmet, melyet a néni nevében terjesztettem fel. Jött is a kis öreg, gondoltam megköszönni a gondoskodást.
Megállt előttem a kezében lobogtatva az iratot.
— Küldje vissza! Nem vagyok én koldus, eddig is megéltünk valahogy, s ezután is, ha az Isten megsegít!
Nagyon elszégyelltem magam, és még ma is összeszorul a torkom, ha eszembe jut ez a jelenet.
Egyik nap utazom az autóbuszon, s álldogálok az unokám mellett. Egyszer csak mögöttem megszólal egy hang: „Ülj le, sorstárs!” Nézem, s egy jó ötvenes férfi áll fel a székéről, s mutatja, üljek csak le. Hiába tiltakozom, nem hagyja magát, a fülemben levő hallókészülékre mutat és előkap a zsebéből egy igazolást, hogy ő a siketek és nagyothallók szervezetének tagja. Sorstárs!
Elfogadtam az ülőhelyet!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
