Vajdics Krisztina: Reggeli szimfónia
Novellák, karcolatok, humoreszkek – válogatás
A kötetet lektorálta: Ady Ágota Melinda és Pápay Aranka
Borítókép: Bogárné Takács Judit
Szerkesztette: Radnó György
ISBN 978-963-12-0549-7
Könyvbemutató:
Időpont: 2014. október 11. 16. 00 óra
Helyszín: Irodalmi Internetkávézó, Netcafe, Nyíregyháza, Európa Hotel
Hegedűn közreműködik: Schmidtné Kádár Andrea és Nagy Orsolya
A kötetekből részleteket olvas fel a két szerző és Radnó György költő, majd kötetlen beszélgetésre, dedikálásra is sor kerül.
Cím:
Irodalmi Internetkávézó, Netcafe (Nyíregyháza, Hunyadi u. 2.)
Részlet Vandra Attila ajánlásából:
„Amikor a 7torony.hu oldalait böngészve ráakadtam Vajdics Krisztina első novellájára, alig néhány sor elolvasása után már tudtam, rendszeres olvasója leszek. Azóta ki nem hagynám novelláit, karcolatait, amelyekből, ím, egy kötetnyi gyűlt össze egy év alatt. Hogy mi volt az, ami megfogott? Nehéz szavakba önteni, mi az, amit intuitíve tehetségnek érzünk, ami fejleszthető, de nem tanulható, bár elpazarolható. Vajdics Krisztina szerencsére megosztotta velünk, hogy mi, a minőségi, igényes irodalmat kedvelők tábora örömöt találjunk írásaiban. „…az utolsó számozott oldalig, míg meg nem hal az olvasás” – hogy idézzek a Visszaszámlált oldalak című írásából. Ígérem, aki belekóstol váratlan megvilágításaiba, csattanós végű írásaiba, örömét leli majd bennük.
Szabó Magda óta tudjuk, hogy a sajátosan nőies világszemléletnek méltó helye van az irodalomban. Hiánypótló a férfimentalitás által uralt világunkban. Vajdics Krisztina prózáiban sem tagadja meg énje másik oldalát, a költőnőét. S bár Széplakiékról, Hegedűs Lórándról és a többi velük egy tömbházban lakó szereplőről szóló novellacsokorban jól tetten érhető líraisága, a látszólag egymástól független mozaikkockák mégis egyetlen keserű társadalomrajzzá állnak össze az olvasó tudatában. Humora finom irónia, nem csúszik el az olcsó paródia felé, végig megmarad a reális ábrázolás keretei közt. Ez a sikeres tánc a pengeélen csak a művészeknek sikerül.”
Részlet a szerző utószavából:
„Jártamban-keltemben sok emberrel — főleg nőkkel — beszélgettem az élet dolgairól, így születtek meg lassacskán ezek az írások, melyek leginkább gondolatébresztő, megoldást keresgélő, esetleg megnevettető céllal jöttek létre, hiszen minden elmondott történet, minden utcán, kávéházban, tóparton észrevett jelenet újabb és újabb megoldási lehetőséget, lezárást vonhat maga után, esetleg derültséget kelthet a szemlélőben.
Néhol kicsit ironikus hangnemben írok a ma nagyon népszerű közösségi hálóról, mely, mint mágnes, vonz minden generációt, de sokszor éppen az érző, gondolkodó embert szippantja be, hiszen megszünteti körülötte a valódi életet, s könnyen teret adhat a visszaéléseknek, ezért akár veszélyes is lehet.
Történeteimmel nem az volt a célom, hogy egy kiábrándult, negatív világképet közvetítsek, hanem éppen ellenkezőleg, arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy mi magunk is fejleszthetjük saját emberismeretünket, mi magunk is vigyázhatunk önmagunkra, amikor barátságokat kötünk, emberi kapcsolatokat ápolunk, s talán már az első intő jelnél is következtethetünk barátunk, ellenfelünk, szövetségesünk, jóakarónk vagy éppen rosszakarónk várható viselkedésére, jellemére.”
Reggeli szimfónia – karcolat
A lány az ablaknál hegedült. Előtte megsárgult kotta, fekete betűk. A hangokat a légbe küldte, s merengve nézett a kéklő égre.
A szobában kisgyermek pityergett, szemében ijesztő bánat didergett, a lány megfordult. Az ablakból a meleg a szobába zúdult, bezárta a lebegő szárnyat, a gyermekhez lépett. Ölébe vonta a kis fejecskét, a kisded markolta hófehér keblét, s mohón itta a testmeleg tejet. Ő nézte arcát, szeme tükrét, ami most felfénylett. Szívében béke, szeretet pihent, s a vágy elillant hirtelen.
Az ablak mögötti téren léptek fáztak, messzire értek, autók zúgtak, fények csúsztak, a hangok sikoltva lehulltak. Fájtak. A lány melléből dús, illatos élet bódult, nem veszett el. A szobában szinte úsztak a tárgyak, lelkében derűs boldogság áradt.
A gyermek szeme lehunyva pihent, a lány ringatta szelíden. Majd az alvó testet könnyedén bölcsőjébe tette, hogy puha ágyán pihentesse szöszke fejét a kis szépség, száján meglágyult dac, frissen zsendülő akarat.
A lány újra az ablakhoz ült. Elővette a hegedűt, vígan engedte a zenét, elárasztotta a városka kis terét, a hangok lágyan hulltak, messzire barangoltak. Az emberek süketen siettek, buszok fékeztek, gyárak füstöt eregettek, folyók bandukoltak, villanypóznák kúsztak, villamos csengetett, a hang csak úszott, skálákat rengetett, de egy távoli ház ablakán megpihent a zene hirtelen…
Bekopogtatott árván, s ott, egy zongora fehér kottáján megcsillant az alt, majd együtt játszottak hárman, mert valahol mélyült egy brácsa, dob dobbant, megszólalt egy bánatos hárfa, majd egyre több hang, s a városka ablakain lágyan megéledt a fény.
Így repült a szélben a reggeli szimfónia. A magányos reggeli gyakorlás így lett közös rajongás. A hangok tavakon szálltak, galambok búgtak, a fecskék rajokban zajongtak, gólya kelepelt.
Jegyet sem kellett vennem, hogy halljam, itt motoszkált a zűrzavarban.
*
Lassan bezártam az ablakot, megírtam én a dalt, mert a lány csak hallgatott.
Gyűrű a kagylók között – novella
A zsúfolt, kisvárosi étteremben már minden hely megtelt. Egy szimpatikus, középkorú pár, Péter és Kata egymást átölelve, feszengve ácsorgott az asztalok mellett, szemfülesen figyelve az alkalmat, mikor csaphat le egy üres helyre. Mindketten szolidan, de elegánsan öltöztek, a nő könnyű nyári ruhát, a férfi fehér inget, nyakkendőt, szürke vászonnadrágot viselt.
A pincérnő serényen sürgött-forgott, száján megcsillant a szájfény. A vendégek csendesen falatoztak, a színpadról szinte áradt a mámor, egy feszesen ringó pár az asztalok között tangót táncolt. A bártáncosnő vállán fekete bársonyszalag villant meg, az áttetsző ruha alatt húzódó fűző pántja. Karcsú derekát vörös selyemöv takarta, szinte minden mozdulata árasztotta a zenét. Péter és Kata a terem szélén egyre türelmetlenebbül álldogált, de még mindig nem akadt számukra szabad hely, így kisétáltak a szürkületbe.
— Kissé hangos ez a zene, nem gondolod? — kérdezte a férfi, miközben gyöngéden magához vonta a nőt.
— Engem nem zavar — válaszolta a párja halkan, és könnyed mozdulatokkal forgatta csípőjét a kihallatszó zene ütemére.
Az égbolt sötétkék burát vont feléjük, kellemes nyári szél lengedezett, körülöttük már égtek a kandeláberek fényei. Pár percet még beszélgettek az étterem előtti utcán, majd rövid tétovázás után, reménykedve visszatértek. Szerencsére meg is pillantottak egy üres asztalt a helyiség végében. Odasétáltak, leültek és megrendelték a vacsorát. Kata kagylót, Péter halat rendelt, majd váltott pár szót a pincérlánnyal, aki térült-fordult, s már hozta is a két tálat.
Kata megigazította szemébe hulló barna haját, és szétfeszítette az első kagyló héját. Úgy, ahogyan csak könyvekben olvasta eddig, megragadta az egyik héjat, a másik félben maradó húst óvatosan kikanalazta vele, beszippantotta a puha ételt, majd a következő héj feszítésébe kezdett. Lassan, élvezettel eszegetett. Péter szerelemes tekintettel figyelte, szinte érezte szájában a pikáns ízeket.
— Minden mozdulatodból árad az erotika! — súgta.
Kata ekkor rémülten szisszent fel, mert valami fényes tárgyat vett észre két kagyló között. Egy gyűrű volt az, egy aranygyűrű. Meglepetten nyelte le a szájában lévő falatot, majd kihalászta a tányérból az apró, csillogó tárgyat, és keservesen sírva fakadt.
— Mi a baj? — kérdezte a párja ijedten.
— Talán nem tetszik?
— De, nagyon — szipogta a nő. — Mégsem mondhatok igent.
— Mi-mi-ért nem? — dadogta a férfi kétségbeesetten.
— Mert tudom, mindent elrontana.
Péter elgondolkodva csúsztatta vissza az apró ékszert a zsebébe és szomorúan bólintott.
— Lehet, hogy igazad van, kedvesem.
Végigsimított a lány haján s halkan azt mondta:
— Összetartozunk mi így is, igaz?
*
Azóta eltelt húsz év, még mindig boldogok. Péter tartása kicsit hajlottabb lett, Katának számos szarkaláb tarkítja kerekded arcát, a gyűrű pedig ott lapul a fiókban, két kagyló között. Időnként előveszik, és akkor mindig erre az estére gondolnak. Péter eres, vékony kezét Kata kezébe fonja, és ugyanazt mormolja, amit húsz éve.
— Összetartozunk mi így is, igaz?
— Igen — válaszolja Kata, de este kíváncsiságból mégis felpróbálja a gyűrűt.
— Éppen jó, ügyes vagy — súgja, és pajkosan megcsókolja kedvesét.
A férfi szégyenlősen ránevet, majd elárulja a titkot.
— Azért nehogy azt hidd, hogy csak úgy, vaktában vásároltam! A méretet álmodban vettem rólad!
Ezután szorosan átölelik egymást, és éppen úgy, mint húsz éve minden este, összegabalyodva szundikálnak el. A kis szoba ablakán halkan kopog az eső, s ők a félhomályban, boldog mosollyal arcukon örök álomba szenderednek.
A könyv megrendelhető
Email cím:
