Kedves Attila, gondolkodtam, tegyem-e Levél kategóriába ezt az írást, aztán mégis inkább a Naplódba javaslom. Valóban mézédes, és a képek elég zavarosak… ez nem szolgál előnyére még egy levélnek sem…
Helyét nem lelő, borongós, őszi hideg tekergőzik a fák között. Úgy húznak el fölöttünk az órák, a napok, mint V alakot formáló, fázós vadludak napkeletről. Unottan gubbasztok az élet ravatalán, onnan szemlélem őket. Vajon mit jelenthet az a V betű, mit üzen a távolság? Egyik vadlúdcsapat száll a másik után. Mintha valami ismétlődő lélek-morze jelet sugározna az éter. Valahol valaki vár? Mi veszteni valóm lenne ebben a kaszást váró, magamat megadó nyugalomban? Tisztában vagyok vele, halott emlékek elsiratott könnyeivel öntözött senki földje az egymáshoz vezető út. Valójában nem tűztek ki mellé semmiféle eligazító táblát, de ha közelebb merészkedsz, láthatod, valaki, egy láthatatlan kéz apró kövekből rakott ki à jelet, s mellé pár betűt: Kiút. Más kérdés, hogy ez a mai világ nem kimondottan a közelebb menéséről híresedett el. Az egymáshoz vezető utak mára inkább váltak szakadékká, a pontos térképre pedig ez van nyomtatva: délibáb.
Zsákutca, csapda, ábránd, valóság? Csak ha végigmész rajta, akkor jöhetsz rá.
Már nincs mit vesztenem, de adni talán még tudok, így egy hirtelen meghozott döntéssel elindulok. Az ismeretlenbe, feléd, aki valahol vársz engem. Megpróbálok az ösztöneimre hagyatkozva előre jutni.
Homályos látásomat pillantásod Nap-fénye ragyogja újra látóvá, szemed az enyémet fürkészve megindultan lábad könnybe, enyhén sós tóvá, melynek partjára érve átkelési lehetőség után nézek. De mindhiába. Sehol egy árva komp, vízi alkalmatosságra utaló jel, semmi. Fejem a víztükör fölé hajtom, úgy kiáltok a túlpart felé.
Helyettem hangom jár a vízen. Viszontválasz sóhajod harmatos párája szinte észrevétlen rakódik le bennem, cseppenként keresve meg a helyét, ezzel egy időben mutatva meg egy a víztükör alatt húzódó zátonyféleséget. Ismét útnak indulok. Óvatosan, mivel alig látni, hol kezdődik a valódi mélység határa, és egyben halkan, hogy ne zavarjam meg a halak tó mélyi énekét.
Egész végig csupán néhány arra bámészkodó csillag világítja meg a tó felszínét, melyen, mint valami óriásira nőtt, didergő halon, sorozatban fodrozódnak az apró hullám pikkelyek. Késő éjjel érem el a túlsó partot.
Bolyongó vándorlelkem útkeresés viharának közepette, hosszas kalandozástól kicserepesedett létem aurád kapuján zörget be. Egy utcai lámpa és te, az ablakból egyszerre ketten figyeltek fel rám. Rövid gondolkodás után nyílik az ajtó, s te szívélyesen beinvitálsz.
Először csak némán méregetjük egymást, de amint érintésem indái magasra kúsznak pirulásod falán, úgy fejti le torokszorító ujjait nyakadról a fojtogató magány. Ismeretlen ismerősödként,
gondolataid útvesztőiben lelked Ariadné fonalán vezetsz magadba. Mélyen.
Bimbózó illatod orrom szaglóhámját szíved istállójába pányvázza ki, tüdődből kapott, sóhajba csomagolt kölcsön levegővel élem túl a körém fészkelő szoros ölelést. Nekem hullajtott hajszálaid ökörnyál pókhálójának végtelenül boldog, egyben szabad foglyává válok, akinek bár az megengedett, de mégsem távozna örökre nyitott kalitka-ölelésedből.
Immár ketten ülünk velem megosztott titkaid nyitott kincses ládikája előtt, s te egyesével mesélsz múltad minden egyes kilométer ékkövének szikrázó talányáról.
Dalol mindened, s én hosszan, megilletődve hallgatok, miközben fülem bántó, idegen zajoktól elgyötört homokfövenye szomjasan issza be hangod éltet adó cseppjeit. Eközben alaposan kiszárad a torkom. Nehogy megégesse a szám, pohár ajkadról lassan kortyolok forró csókokat. Úgy csavarsz az ujjad köré, mint a saját hajtincsedet. Életem legnagyobb ajándékaként csomagollak ki. Testedre ujjbeggyel látszólag néma betűket rajzolok, melyeket te lúdbőrös hangosan suttogsz vissza, neked örülő mosolyomra. A kinti hideg ellenére csípőd megadó ívén apró harapásaim új tavaszi hajtásokat hoznak, ezzel bolondítva meg a természet belső óráját. Lesütött szemhéjad mögött ágyazol meg a közöttünk kiviruló szerelemnek. Annak, amely szelet, s vitorlát egyszerre képes bontani. Magasra csapó érzelmi hullámokat vet mohó szenvedéllyel, egyben arat. Egy szemvillanásnyi idő sem telik bele, s mi máris fél érintésekből is megértjük egymást…
Hazafelé menet kesztyűként kezed lágy melegét viselem, így viselve el a körülöttem tomboló ember-telet, annak összes, arcomba vágó jeges szelét. Kézen fogott sétáink kopogó lépteit szívem dobogja vissza feléd, következő találkozást, egyesülést, életet remélve. Kézpárnán nyugvó, egymásba kulcsolódott álmaink szájából egyenként csordul ki a mézédes nyál.
2014. október 8.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.08. @ 21:31 :: Király Attila