M. Laurens:
EGYSZER VOLT…
Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra, itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim, az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége…
Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek…
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád, lett a vége…
Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem –A többit már nem várom-
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban…
Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőtt koromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek mint a hold:
Egyszer volt…
(Pest-Buda 2014. Október 24-25.)
Legutóbbi módosítás: 2014.10.25. @ 21:06 :: M. Laurens
