Igen korán ébredtem azon a napon, amely az egész életemet, létemet, gondolkodásmódomat, cselekedeteimet mindörökre meghatározta eddigi földi életem során. Pedig, akkor igazán aludhattam volna, hiszen nyári szünet volt az iskolában, eljött végre a vakáció ideje, amelyet minden gyermek nagyon-nagyon várt.
Szörnyű álmaim voltak: futottam, futottam, mert egy szovjet lánctalpas el akart taposni. Az ingem a verítéktől rám tapadt, a szám a szárazságtól kicserepesedett, a szívem pedig olyan gyorsan dobogott, mint amikor az indiánok verik dobjaikat, ha ősi táncaikat járják.
Tehát már az ébredésem, az álmaim is eltértek a megszokottól. Rémálom, szörnyű ébredés, így indult a nap, melynek iszonyatos vége lett.
Ma sem tudom, hogy honnan jött ez az álomkép. Ugyan közel laktunk a szovjet laktanyához, de soha nem bántottak minket a katonák. Két éves voltam ’56-ban, és én még tíz évesen sem tudtam, hogy miért is voltak szomszédjaink a szovjetek. Részévé váltak az életünknek. Jöttek, mindig el akartak adni valamit. Végül már egész jól megértettem őket, a nyelvüknek ismerete nem volt hátrány az iskolában sem. Nálunk a családban a politikáról soha nem esett szó, vagy legalábbis előttem nem.
Édesanyánk halovány arccal ült a konyhában, remegő kezében füstölt a cigaretta, másik kezével pedig a már régen kihűlt kávéját kevergette. Szemei a semmibe révedtek, és láttam, hogy a szép, barna szeme gödreiben könnycseppek ültek. Ahogy ma visszagondolok, most sem tudom megmondani, hogy miért nem öleltem meg, miért nem mondtam el soha neki, hogy őt is nagyon szeretem és, hogy talán én még jobban aggódom édesapámért, mint ő.
Édesapám volt számomra a minden, a szeretet, béke, biztonság, becsület, tisztesség, jóság, józanság — mindaz, amely egy gyermek fejlődésének zálogai kell, hogy legyenek.
Az igazi szeretetet mind-mind apámtól kaptam, és neki is adtam vissza, talán százszorosan. Lehet, éreztem, hogy az idő nagyon rövid, amit mi együtt tölthetünk itt ezen a Földön.
Bárcsak hasonló sugallat jött volna édesanyámnál is, mert akkor nem mardosna még ma is az a tudat, hogy talán én is felelős vagyok a haláláért, ha el tudtam volna neki mondani, hogy őt is nagyon szeretem. Talán még ma is élne!?
Ennél szörnyűbb érzés nincs az ember életében, és bármilyen hosszú életem is lesz, soha nem tudok megbékélni önmagammal, a keresztemet egy életen át kell cipelnem. A lelkemet pedig az önvád mardossa, hogy talán másképp is történhetett volna.
Nem szóltunk egymáshoz, mindketten tudtuk, hogy nagyon nagy a tét ezen a napon.
Szüleink fiatalon kötöttek házasságot, az egyik bátyám már meg is nősült tizennyolc évesen, de már a másiknak is komoly kapcsolata volt. Szüleink boldog, kiegyensúlyozott házasságban éltek, soha nem hallottam őket még vitatkozni sem. Anyám a háztartást vezette, édesapám egy nagyvállalatnál vezető beosztásban dolgozott, egészen a betegségéig.
Édesapámat előző nap műtötték Kaposváron. Tüdőbeteg volt. Mobil telefon abban az időben nem is volt, legalább is én nem tudtam róla, de még hálózati sem, ahol mi laktunk, a város külterületén — a szőlők, nagytábla kukoricás, és ameddig a szem ellátott, búzatábla volt a közvetlen szomszédunk.
Rendbe szedtem magamat, kimentem az udvarba, amely tele volt eperszemekkel, és már jöttek is rá a szemtelen legyek. Két malackánkat kiengedtem az ólból, és ők rövid időn belül feltakarították az udvart. Egy kicsit ugyan megtúrták az eperfánk tövét, ekkor gyorsan bezavartam őket az ólba, és hozzáfogtam az udvar sepréséhez. Közben Kántor, a gyönyörű, okos németjuhász kutyánk iszonyatos ugatásba kezdett, mert idegent látott befelé jönni a bejárón, igen egy egyenruhás ember közeledett táviratot hozott
— Édesanyám, édesanyám — kiabáltam a konyha felé.
Ő kitántorgott a kiskapunkhoz, ahol elébe nyomott a postás egy könyv félét, és az ujjával odabökött.
— Kérem, itt írjon alá! — Igen, ilyen felszólító módban mondta.
Az én drága anyám, aki igen olvasott asszony volt, a szomszédoknak kérvényeket írt, mindenkinek segített eligazodni a hivatalos ügyek rejtelmeiben, még ma sem tudom, hogy hogyan tudta leírni a nevét, hiszen ő már akkor tudta, hogy ez a távirat mit is rejthet.
Feltépte a táviratot, és iszonyatos zokogásba kezdett, és azt mondogatta sikoltozva:
— Miért hagytál itt, miért hagytál itt, miért hagytál itt?
Tövig engedte körmeit a léckerítésünkbe, úgy markolta, úgy kapaszkodott, lábai roskadoztak.
Tudom, én egy percre megmerevedtem, nem bújtam hozzá, nem vigasztaltam, elszaladtam, mindent megértettem, akkor úgy éreztem, hogy az én fájdalmam sokkal nagyobb, mint az övé. Hiába is próbálok visszaemlékezni, hogy kik jöttek hozzánk, hogy vigaszt nyújtsanak számunkra, ki szólt a szomszédoknak, rokonoknak — azt hiszem, én valamiféle sokkot kaphattam.
Nem tudom, nem emlékszem semmire, csak az ágyamban zokogtam, mindaddig, míg az én drága testvérem, Pali bátyám magához nem ölelt erős karjaival — mint ahogy édesapám tette —, velem együtt zokogott, és azt mondogatta:
— Ne félj, hugi, míg engem látsz…!
Mennyi idő telhetett el, míg bátyám Budapestről hazaérkezett, nem tudom, már nem is számít, nincs jelentősége, de könnyeim még akkor sem apadtak ki, mert tengernyi könny kísérte mérhetetlen fájdalmamat
Nem tudom, hogy hogyan teltek el a temetésig a napok vagy hetek, mire zárt koporsóban hazahozták édesapámat. Nem emlékszem semmire, mert ezek épp úgy kiestek az emlékezetemből, mint még oly sok más, amelyre illenék emlékeznem.
A temetés viszont igen mély nyomot hagyott bennem. Nagyon sokan eljöttek édesapámat elbúcsúztatni e földi világtól. Ezáltal még inkább megerősödött bennem az a gondolat, hogy a világon nekem volt a legjobb, a legdrágább édesapám, akit mindenki tisztelt és szeretett.
A rengeteg koszorú, a keserves sírások, zokogások — még ma is hallom, és az arany betűk a koporsón „Élt 40 évet” örök vésetként belefeszültek a lelkembe.
Ezek után hogyan is teltek napjaink? Szótlanul szomorúan, nagyon keservesen. Rémálmok gyötörtek szinte minden éjen, de nem tudtam, nem is akartam elmondani senkinek. Bármilyen keservesek is voltak azok az álmok, azok az enyémek voltak, és senkivel nem akartam megosztani. Ugyan nem is emlékszem rá, hogy valaki is kíváncsi lett volna az érzéseimre, vagy gondolataimra. Nem tudom, hogy a 60-as években hogyan állt, vagy legalább is mennyire volt fejlett a gyermeki lélek gyógyítása, ma már biztos vagyok abban, hogy orvosra lett volna már akkor szükségem.
Alig telt el egy pár hónap, Ferkó bátyám megnősült, mert így illet, ugyanis jött a gyerek. Anyám egyre keskenyebb lett, egyre többet sírt. Még akkor sem értettem, hogy mért, hiszen az én fájdalmam sokkal nagyobb, mint az övé, legalább is így gondoltam, azt éreztem, mintha a fél oldalam lebénult volna, vagy levágták volna a fél karomat, elrabolták álmaimat. Talán mindez, ha meg is történik, elviselhetőbb lett volna számomra, mint édesapám elvesztése, hiánya.
Kín és keserűség között múltak el a napok. Gyűlöltem az egész világot! Utáltam Ica sógornőmet, mert kilestem a személyigazolványából, hogy már volt házasságon kívüli gyermeke, csak meghalt. Utáltam, mert leszedte a fánkról a gyümölcsöt és eldugta előlünk, mivel ott laktak nálunk. A fák még fiatalok voltak, apám ültette őket, mi meg lestük vártuk az első termést. Kétkilónyi termés lehetett csak rajtuk, de nagyon fájt édesanyámnak és nekem is, hogy hogyan lehet ennyire önző, még ha terhes is.
Utáltam a bátyámat, mert egyre inkább ivott, és édesanyámmal egyre gorombábban viselkedett.
Utáltam iskolába járni és tanulni, és fájt, hogy egyetlen tanárom sem veszi észre, hogy itt valami nagy baj történhetett, mert valami igen megváltozott e körül a gyerek körül. Bár lehet, hogy édesanyám elmondta tanáraimnak, de nem hiszem, nem gondolom.
A tanáraim olyan hidegek voltak, mint a jégcsap, amely lelógott télen kisházunk ereszéről! Ilyenek is maradtak mindvégig: hidegek, ridegek, az emberi érzéseket nem osztották ki számukra a diploma mellé.
Majd később — amikor már édesanyám is meghalt — volt egy tanárnő, aki engem nem is tanított, egy szünetben odajött hozzám, és azt mondta:
— Hallottam, hogy édesanyád is meghalt, ha bármilyen problémád van, nyugodtan gyere hozzám, bármiben segítek.
Több mint negyvenöt év telt el azóta, amikor ismét megláttam és megismertem Márta nénit! Már bizonyára nyolcvan éven túl lehet, szinte olyannak láttam, mint akkor, ott a folyosón, mintha nem is öregedett volna. A Jóisten megjutalmazta őt ezzel a szép korral, és kitudja még, hogy mennyivel.
Bizonyára nem csak hozzám, hanem más emberekhez is volt egy-két emberséges szava élete során. Mert ő PEDAGÓGUS volt, igen, csupa nagybetűvel.
Édesanyám elkezdett dolgozni, mert bizonyára szükségünk volt a pénzre. Egy nyári napon észrevettem, mintha egy kicsit jobb kedve lenne, elment a fodrászhoz is, és egy szép, kockás szoknyát vett magának.
Másnap az egyik munkatársnője ébresztett.
— Te gyermek, nem tudod, hogy hol van az édesanyád? — kiabált befelé.
— Hogyne tudnám, hiszen nagyon korán elment dolgozni — válaszoltam.
— Igen, tudom, mert bejött, és úgy köpenyben eltűnt, még a sarki újságárus is látta, hogy felpattant a kerékpárjára, és ebbe az irányba hajtott el — hadarta Julika néném.
Ekkor a vasúti sínek felé néztem, és arra lettem figyelmes, hogy ott áll a Szegedről induló gyorsvonat. Igen, mert a házunktól nem messzire futottak a sínek, amelytől igen zajosak voltak az éjszakáink is, de megszoktuk.
Elkezdtem futni, ahogyan csak bírtam, mire odaértem, mindent megértettem, és azon nyomban felnőtté váltam. Nem tudom, hogy ki vagy kik kaptak el, amikor felismertem a kerítésnek támasztott kerékpárt, és megláttam a fehér köpenyt, igen a hófehér köpenyét és külön, a sínek között anyám fejét.
Eszeveszett ordításba kezdtem, de innen már nem emlékszem semmire, egészen odáig, míg ismét meg nem érkeztek Pali bátyámék Budapestről.
Jött a temetés, és anyám arca örökre ráégett szívemre. Nyitott koporsója volt. A fejét, gondolom, visszavarrták a helyére, de a sebhelyeket a fél arcáról nem tüntették el, melyeket, azt hiszem, az idegszálak rángatózása okozott a sínek közötti kövön. Hát igen, és a koporsón az arany betűk, mint édesapámnál, csak egy számmal kevesebb írva reá: „Élt 39 évet”
Édesanyám búcsúlevelét még ma is őrizgetem, amelyben nem vádolt senkit, csak a bocsánatunkat kéri, hogy elhagy minket, mert nem tud apánk nélkül élni, és nagyszüleimre bízta felnevelésemet.
Egy év sem telt el, és így maradtam egyedül, árván, megcsonkoltan, mint a madár, amelynek tövig vágják a szárnyait, hogy el ne repüljön. Nem hogy repülni, de még felkelni, menni sem volt jártányi erőm sem.
A szívem a lelkem összetört egy egész életre, fájó égő sebek mardosták az egész lényemet, már nem csak az én drága apám pótolhatatlan hiánya, hanem az önvád is, amelyet anyám miatt éreztem és érzek, mindörökre míg élek.
Mindig az a gondolat foglalkoztat, hogy ha engem más természettel áldott volna meg az ég, hogy könnyebben ki tudnám, vagy tudtam volna mutatni szeretetemet, talán egészen másképpen fordul életem szekere.
Pedig óriási szeretet és szeretetigény búvik meg bennem, de nagyon kevés embernek tudtam és tudom a mai napig kimondani, hogy szeretem, mert úgy gondolom, hogy ezt hiába mondjuk, ezt éreznie kell szeretteinknek, barátainknak, embertársainknak.
Egy ölelés, egy mosoly, egy kézfogás, egy pillantásunk mind-mind helyettünk beszél. Hiszen gondoljunk csak a süket-néma embertársainkra, micsoda szeretet feszül lelkükben, és tudják, érzik, hogy mennyire szeretik őket, vagy mi éppen úgy érezzük az ő szeretetüket, pedig egy szó sem jön ki a szájukból. Talán ezért is mondják azt, hogy a szem a lélek tükre, igen a szemeink is olyanok mintha beszélni tudnának, vagy legalább is a legtöbb embernek ilyen a tekintete.
Tehát így szakadt vége gondtalan gyermekkoromnak, tele fájdalommal, kétségekkel, önváddal. De örök hálával tartozom nagymamámnak, aki hívő ember lévén az Isten felé terelgetett, és a hit adott erőt, hogy míg élek, és megpróbálok erőt sugallni embertársaimnak, nekik, akik ugyan úgy hordják, cipelik keresztjeiket, mint én.
Tudom, nagyon kevés az igazán boldog ember a Földön, vagy ha ma boldog, lehet, hogy holnap már boldogtalan, mert életünket fények és árnyak kísérik végig, hogy éppen melyik mikor és kit érint meg, azt csak a Jóisten tudhatja. Kinek mennyit és milyen próbatételeket kell még kiállnia, ezt sem tudhatjuk, de azt hiszem, hogy ez így is van rendjén.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Nagy L Éva
