Mikor a történelem ekéje lassabban szántott, de mélyebb nyomot hagyott volt az emberéltek keresztútjain, abban az időben született a két testvér. Mert ugyan a két poronty szinte egyszerre látta meg az eget, de már az anyjuk hasában összerúgták a port, hogy ki legyen az elsőbb, aki megérinti a nap- vagy a holdvilágot! Nagy volt köztük a háborúság. S hogy miért, miért nem, talán azért, hogy a burok után odakünn is folytathassák a torzsalkodást.
Azóta ki így, ki úgy emlegeti őket, ha épp úgy fordul a világ tengelye, hogy abból az emberségre és az emberiségre nézve bizony nem sok jó származott. Pedig az anyjuk, mikor már szót értettek, hányszor rimánkodott nekik, hagyják abba a perlekedést! De mint az órahomok, úgy pergett le homlokukról az intelem. És hiába cseperedtek, kamaszként is ott püfölték egymást, ahol érték. Egy betűn is hajba kaptak, hát még a lányokon! Hol meg a munkán vagy a szerszámon vesztek össze, hogy aztán a kazlak közt vagy a padláson húzzanak ujjat.
A zörgő pofonok közt így telt a rövid ifjúság, de egyik sem tudott a másik fölé kerekedni. Végül, mielőtt késhegyre vitték volna az örökös veszkődést, a szülők egyik napról a másikra mindkettőt megházasították, hogy aztán — le is út, fel is út! —, menjenek, amerre látnak! No, de a jómódból biz’a megkapták, kimérték nekik az atyai örökséget. Épp egymás mellett! Így hát, tetszik, nem tetszik, bizony tőszomszédok lettek!
Az ám, de széles e határban ugyan melyik föld terem egyformán, ha az egyik dimbes, a másik dombos; melyik kedvesebb a szemnek: a völgyekkel vagy a hegyekkel szabdalt? Így lettek még asszonyaikkal is. Az egyiké galambszívű volt, mint az angyal, a másiké meg olyan zsémbes, mint a súrolókefe. Nem is beszélve a két birtokról, hiszen — bár jól tudni: ki mint vet, úgy arat —, a magot mégiscsak jobb zsíros földbe vetni, mint olyanba, ami barázdából egyet se látott, mióta világ a világ! Így lett kezdetben az egyik testvérből olyan gazda, aki szántóföldjeiből, míg a másik jószágaiból és erdeiből gyarapodott.
Elémnek hívták az öccsöt, aki girbe-gurba csontjaival, kurtán furcsa lábaival már a születéskor meg akarta előzni bátyját. S Alámnak hívták amazt, akinek sarkába Elém úgy kapaszkodott, mint ahogy meg vagyon írva Ézsau bokájáról, meg ama Jákobról, aki anyai fondorlattal szerezte meg az apai áldást, de még az elsőszülöttségi jogtól is megfosztotta a testvérét. De hogy örök tanulságul melyik történet született előbb, azt csak a Jóisten tudja…
Mindenesetre az ifjakat valahogy kettős mércével mérték az égiek a földi paradicsomban, annyira különböztek.
Míg Elém a földet túrta, Alám vadászni járt, míg Elém a gyümölcsfákkal bajolt, Alám gerendának és tűzifának való erdőket vágatott ki szolgáival. Ami búzát Elém learatott, azt Alám patakmalmai őrölték ki a folyók mentén. És míg Elém juhokat, kecskéket tartott, addig bátyja ökröket, bivalyokat nevelt, aztán majd lovakat, harci méneket is nemesített. Egy szó, mint száz, Alám mindegyre úgy kormányozta élete folyását, hogy a környéken csakhamar jól termő birtokokat csatolt a meglévőihez.
Hej, de rossz szemmel nézte a tisztes gyarapodást a szomszéd! Kikopott a lelkéből is a jó szó, s ha találkoztak, a foga között úgy szűrte a mondandóját, mint más a forró csigalevest. Teltek, múltak az évek. Alám agancsai, trófeái messze földön híresek lettek, gulyáit, ménesét messze földről csodálták az érkező idegenek. Még vásárba is vittek belőlük, hiszen Alám olyan pásztorokra, csikósokra bízta jószágait, akik ősei a csillagos ég szerint figyelték az Életet, és benne az idők és a szelek járását, változását.
Évek múltán Alám hidakat építtetett és olyan vásárokat rendezett, ahol mindenféle portéka gazdát cserélt, legyen az jószág, kas, kovácsolt szerszám, faragott bútor meg miegymás. Az akkori városokban, piactereken még tenyérbe számlálták az ezüst- és aranypénzeket, vagy egyszerűen csak megegyeztek az emberek az asztalok és lócák körül. Nem ismerték a bankót, a váltót. Szerencsére! Mert így az érték — érték maradt!
Hisz a papír sok mindent elbír, ha nincs mögötte vagyon, tisztesség és erkölcsi fedezet!
Elém, látván testvére rohamos gazdagságát ilyen-olyan kifundált ürügyekkel rendre megvádolta a törvényszolgák előtt, hogy irigységének elégtétele legyen. Bizony sokat törte a fejét, annyira, hogy szinte rögeszméi lettek. Hiába mondták neki, hogy ebbe fog belegárgyulni, valahogy minden hóra, hétre valami álnokság csak a fejébe ütött. Volt abban birtokháborítás, malacság, babonaság, lopás, boszorkányság, szemmel verés —, mindaz, amivel titkon saját maga élt, de minddel a másikát hibáztatta.
Hiába. Alám nyílt szívvel élt, amin az ármánykodás — akkor még! — nem ejthetett csorbát. Tudta jól, érezte, hogy honnan, milyen likból fúj a szél, hát próbálta öccsét elhalmozni ajándékokkal — amiből ugyan bőven tellett —, hogy a füstölgő harag élét végre elvegye. De ez is olaj volt a tűzre, mert az ajándékokon odahaza a gyermekek csúnyán összevesztek, és még a zsémbes feleség rőfös indulatja is Elém nyakába zúdult: „Hogy így, hogy úgy, mért vagyunk mi rászorulva a bátyád alamizsnáira!” Elém elhatározta hát, hogy fordít egyet a Sors kerekén, és kerül, amibe kerül, megszerzi bátyja vagyonát!
Még nem tudta hogyan fog hozzá, de fogait összeszorítva, száját összepréselve csak alkalomra várt. És az alkalom hamarosan az ajtaján kopogtatott.
Egy felhőtlen nyári nap Alám híres tudósokat hozatott a kastélyába, hogy a hegyekről fürkészhessék a Tejút és a bolyongó planéták titkait, kiszámolják a bennük rejtező jövendők kálváriáját. Öccse is a meghívottak közt volt. Földhöz ragadt hittel, sápadozó arccal hallgatta a tanácskozást. Pár elejtett szóból, mondatból végül arra következtetett, bátyja a távcsövek nyomán olyan ősi titkok nyomába indult, olyan titkok birtokába kerülhet, ami az ő egyszerű létét, de még a világét is gyökerében, hitvilágát pedig alapjaiban rengetné meg, hiszen az Atyaisten neve annyiszor hangzott fel, mint az égi szférákban létező és azokat kormányzó magasztos Teremtő, hogy ez a felfoghatatlan hatalom Elém elméje elé tolakodott…
Aznap este bezárkózott padlásszobájába, elővette féltett, kétes hírű mágusoktól vett ákombákom könyveit, és leült féltett kincsei, fétisei és bálványai közé.
— Mától új idők járnak! — állapította meg magában, ahogy lapozgatni kezdett.
Hogy mit értett a sorokból, mit nem, máig nem tudhatni, de pár hét elteltével Elém háza felett olyan gyöngyszoknyás, ólomszürke fellegek kezdtek gyülekezni, amilyenről a környéken hírből se hallottak. Lett olyan mennydörgő jégverés, villámlás, amilyet száz meg száz esztendeje se varjak, se hollók nem láttak! Olyan forgószél söpört végig a tájon, ami kazlakat, rakás fákat, de még a trágyadombokat is széjjelvitte a határba! Úgy szeplősítette meg vele a Földanyát, ahogy nem szégyellte!
A termésből mákszemnyi se maradt, a fákon levél is alig. A zsindely, a nádfedél kilyuggatva, a kerítések felszakítva, a gabonák bokáig sárba fektetve. S ez az ítélet tartott három napig. Éjjel is, nappal is. Elém hiába tépte szakállát, hiába szórt hamut a fejére, ami lett, úgy lett. De mintha varázspálcával mérték volna ki a pusztítás helyét meg idejét, a gyűlölt szomszédságban bizony kár alig esett. És Alám, látva öccse szorultságát, hozatott minden elveszettből annyit, amennyi kipótolta azt.
Elémnek ez sem volt elég! Napokig dúlt-fúlt, öklét rázva, karókat törve-zúzva szórta átkait az égbe. Legszívesebben magát is, testvérét is, de még apját, anyját is a pokolra küldte volna! No, meg is lett a sok szitok-mocsok eredménye!
Egy szeles nap éjjelén — pontban éjfélkor betoppant hozzá az ördög!
De valahogy furcsának tűnt, mintha a jövőből pottyant volna elő. Bakacsin pantallót viselt, a nyakában — a hosszú, gombolatlan frakkja alatt — egy szál fekete csokornyakkendő virított, lakkcipőjén patkók helyett spiccvasak csattogtak, ráadásul hatalmas szivarból eregette a kéklő füstöt wall street-i cilindere fölé.
Elém legszívesebben egérlyukba vagy kéménykürtőbe bújt volna, úgy megijedt. De az ördög csak nevetett rajta:
— Mit reszketsz, te nyárfalevél? Nem viszlek el, nem érsz annyit! Hívtál, hát megjelentem! — mondta széles vigyorral és Elém arcába fújta a füstöt. — Csak azt ne hidd, hogy nem láttál még, hisz a képem ismét az elméd homályos tükrén díszeleg! Igaz, mióta legutóbb beszélgettünk, ha jól számolom, alig háromezer év telt! Hiába hüledezel, komám! Akkor is a bátyád életére törtél, ma is! — folytatta, aztán gondolataiba mélyedt.
Szegény Elém hitte is meg nem is a dolgot, hiszen hogyan is emlékezhetett volna vissza az évezredek távlatára. De nem sokat mélázhatott, mert az ördög így folytatta:
— Mindenek előtt szögezzük le, akit hajdan lefejeztél, azt ma elevenen nyúznád meg, vagy napokig fortyogó szurokban főznéd, csakhogy ismét elébe kerülhess! — bökött Elém felé. — Így van, vagy nem így van?! Látom a fejedből!
Elém mukkanni sem mert, hisz jól tudta, álmatlan éjszakáin hányszor kívánta már, hányszor pörgette végig testvére elveszejtésére szőtt terveit!
— Valójában azért jöttem — folytatta a pokol bugyrainak fejedelme — mert bátyád újfent a csillagok és csillagködök titkát kutatja, magyarán: megint az igazak, a megvilágosultak útját járja. És ez az, ami ma cseppet sem ínyemre való! — mondta és megállt a szarufáknál. — Jobb volna, ha újra szolgasor hajlítaná a gerincét, nehogy újabb hívei legyenek az igazságnak és a szabadságnak!
Elém fejében még zúgva cikáztak a kérdések és gondolatok, mikor vendége így folytatta:
— Ki kell tehát fosztanod őt, hogy aztán urává légy! Ne aggódj, hamar kitanítlak! Olyasmit adok a kezedbe, ami boldoggá és hatalmassá tesz e sártekén, és oly egyszerű, mint a karikacsapás! — azzal cilinderét leemelve két szarva közül egy iPadot varázsolt elő s az asztalra tette. A képernyőn sorra-rendre mindenféle ábra, krikszkraksz és magyarázó szöveg száguldozott, míg végre az egyik olybá tűnt, mint a mai Descartes-féle koordináták. Rajta egy exponenciális piros vonal, meg egy kék csillogott.
— Na, helyben vagyunk! Ez a lényeg, ez a két „hitvány” hatvány görbe, amivel örökre kiszipolyozhatsz minden adóst. A szegényt szegényebbé, a gazdagot gazdagabbá teheted, s ha kell, ennek segedelmével a sárba húzhatod le az emberi tisztességet! Pedig csak egy kurta, malacfarknyi algebrai képlet!
Elém értett némiképp a számtanhoz és algebrához, így hát meggyőzően bólogatott, míg az ördög egészen tűzbe jött saját tudományától:
— Ezt a tengelyt úgy kell hívnod, mint bevétel, aminek alapja az idő és az adósok sora — hiszen balga, mind ostoba, ki uzsorát hozomra vagy a semmire vesz fel! — folytatta a „mester”. — E két ív közti sarló, ez a rész lesz a tiéd! Neve mától fogva legyen kamatos kamat. Nézd, ahogy emelem farkamat, lenn a tövét, fenn a bojtját! Ez a cél, a nagy okosság! S ígérem, egyszer oly bankár leszel, aki a kárhozatban is henyél!
Míg idáig elért, lassan körmére égett a szivar. Elégedetten nyomta el egy csészealjon.
— Szóval — folytatta — a szorzás, osztás vagy kifosztás: egyre megy! Ez lesz az Új Világrend. Az ordasok New Ordere! És ezen új világnak, új kornak, Elém, most fektetjük le az alapjait! — emelte meg a hangját. — Először is híresztelés kell! Mindenhol dobra verni, hogy a kamatos kamat a fejlődés egyetlen mozgató rugója, ami a kényelmet, a mindennapi robot eltörlését szolgálja! Azt kell a fejekbe verni, hogy a kamatos kamat az egyetlen, a jóléthez vezető út! A kamatos kamat a növekvő gazdaság egyetlen hatóereje stb.! Ez a beetetés, a csali! Ígérj fűt-fát, amit elhisznek a népek, amit hallani szeretnének, és vagyonod lesz majd oly temérdek, mit hátán nem hordott a föld! Mindenütt ez hangozzék! — dörögte. — Csak azt kell titkolni, valójában kinek a malmára hajtjuk a vizet, nem igaz? — csapott szolgája hátára az ördög. — És most jöjjön a stratégia meg a taktika. Kell továbbá egy lekenyerezett és kiterjedt hűbéri hálózat. A sereg. Mert lesznek lázadók, akik felismerik ezen köreink, szövetségeink céljait és titkait. Gyorsaknak és erőseknek kell lennünk, mert aki nincs velünk, az ellenünk! És mielőtt valós kilétünk felfedhetnék, el kell némítani azokat, akik nem fújnak egy követ mivelünk! — itt a sátán megállt, hogy összeszedje és rendszerezze lázas elméjébe feltörő gondolatait.
— S a némítás mit jelent? Mellőzést, elhallgatást és elhallgattatást… Ha valaki ellenünkre tör, ha igazat szól, azt hamis vádakkal el kell lehetetleníteni! És miután meggyőződtünk arról, hogy nemes, vagyis az isteni céljaitól eltántoríthatatlan, és eztán semmilyen eszközzel nem tudjuk a magunk oldalára bírni, akkor őt magát, vagy a családját kell agyafúrt eszközökkel hamisnak és hazugnak feltüntetni. Besározni! — az ördög homlokán apró cseppek jelentek meg az indulattól. — Kezdetben esetleg erőszak is alkalmazható, később egyre fokozódó mértékben. Ha egyik meghurcolás nem segít, akkor likvidálni kell mindent és mindenkit, aki az utunkba áll! Érthető? — fújta ki magát. — És ez vonatkozik majd egyénekre, csoportokra és akár egész nemzetekre, vallásokra is! Ezt úgy vésd bele abba a csöpp eszedbe, te nyikhaj, hogy a csontjaidig hatoljon, nehogy kezem által újra megtöressél!
Ekkor eszelős tekintettel maga elé ráncigálta a reszkető Elémet, majd rázni kezdte, mint Krisztus a vargát, hogy aztán rémülettől kiguvadt szemeibe nézve végre lehiggadjon.
Halálos csend lett… A Sátán percekig nem szólt. Egy karosszék támlájának vetette bikanyakú, kopasz fejét és a baloldali tetőablakra meredt. Odafent sarlós hold világított. Kristálytiszta volt az ég.
Elém, torkán a fojtogatás nyomait tapogatva egy székre roskadt. Mukkanni se mert.
— Ezer és ötszáz évet, pontosabban ezernégyszáznegyven évet adok, hogy óhajom teljesítsd! — reccsent bele a fojtó csöndbe a vendég, miközben új szivarra gyújtott. — Le kell hengerelnünk az egész emberiséget, és főként az emberséget. Ki kell irtani az érzelmeket vagy éppenséggel felkorbácsolni, hogy mindig folyamatos háború legyen! A háború elveszi a fényt, az isteni szikrát a szívből! Nekünk az a célunk, hogy az emberben gyökeret verjen a félelem, a gyűlölet, hogy az „Ember”, az isten teremtménye újra csúszó-mászó hüllő, vagy féreg legyen! — fejezte be monológját. — Ugye elég világosan fejeztem ki magam?
Hosszú csend következett.
— Mert aki elém kívánkozik, de alám tartozik, annak nincs és nem is lesz kegyelem!
Parázs szemeivel lassan Elém fáradt, fakó arcára nézett, aki azt sem tudta ekkorra, hogy élő-e vagy holt. Azt sem tudta mely korban, mely téridőben hallja mindezt; csak annyi sejlett fel előtte, hogy zsigereiben, gyökereiben újra kiszolgáltatottja lett valaminek vagy valakinek, akire és amire immár háromezer éve felesküdött. Homlokára a kételyekből baljós fellegek gyűltek. Mire felébredett, a Sátánnak hűlt helye volt. Csak a csészealjakon bűzölgő szivarvégekből látta, nem álmodott.
A következő napokban próbálta rendszerezni gondolatait, felidézni a hajnalig tartó találkozás mozzanatait, a viharos kirohanásokat. Nekilátott hát, hogy az ördögi kört felélessze, és évszázadok alatt feltámassza.
Tudta, tervéhez tálcán kínált példázatokat találhat — mint majdan Darwin — a külső valóságban. Csak a ragadozók természetét, a gyilkos rovarok rejtőzködő és támadó taktikáját kell tanulmányoznia, és a hasonló karaktereket az emberi társadalomban felismernie. Hisz nem a pára és dicsfény övezte égi paradicsomba vágyott, hanem a földi hatalomra, s akinek útjába leginkább bátyjának tiszta hite, tehetős vagyona, és Alám feddhetetlensége állt.
Mindenek előtt azonban a — „mestere” által hitvány hatványnak becézett — exponencialitás hatására volt kíváncsi. Időt bőven kapott, nem kellett aggódnia a kívánt eredményért. De a hatástanulmány — amit majd a történelem bizonyított — minden képzeletet felülmúlóan ördögi lett.
Látván testvére segítőkészségét, a jégverések elől a pajtákba menekült és megmaradt birkáit, kecskéit reá bízta, mondván, ezentúl Alám birtokain legeljenek és gyarapodhassanak, mivel arra nem szokás sem a fellegszakadás, sem a szelek fanyűvése, folyók áradása. Mindezt szerződésbe foglalták egy olyan írásbeli kikötéssel, amit hosszas szószaporítás és a semmitmondó kitételek közt suvadó apró betűs tételben öltött testet: „Minden, sorjában elhullott vagy eltűnt fekete kosért Alám kétannyi jószággal tartozzék évente, amíg hasonló birka nem születik a nyájban!”
Ez volt az a rablópasszus, amit egyszer s mindenkorra aláírtak!
Elém pedig Alám pásztoraira bízhatta a hat fehér és hat fekete kos által vezetett nyájait. A kecskékkel nem foglalkoztak, oly kevés mekegett belőlük.
Fél év sem telt, valami „kórság” miatt hullani kezdtek a juhok. Hiába volt a szigorú karantén, kimúlt a fekete kosok legszebbike. Alám hiába sajnálkozott tiszta szívvel, hiába adta két legszebb anyajuhát cserébe, a következő évben sem lett másként, de a rákövetkezőkben sem. Lassan öt kos hiányzott a feketékből, a nyájak éléről. Az ötödik év tavaszán Alám már harminckét válogatott juhát terelhette öccséhez a szerződés szerint. Pedig azon évben született egy kis fekete kos, de valahogy azt egy farkas rabolta el — vagy ki tudja mi, tán gondos kezek — az anyja mellől. Egyetlen kos bírta még valahogy az életben maradást, de a tizenkettedik évből tíz olyan telt, amiben hiány keletkezett. Alám, megsejtve a veszélyt, próbált új passzust ragasztani a szerződéshez, de Elém csak arra volt hajlandó, hogy a tartozást felére csökkentse. A huszadik év végén Alám több mint kétszázhatvankétezer birkával tartozott, így az írott törvények szerint minden ingósága és vagyona Elém családjára szállt. Alám a tartozás fejében előbb mint jegyző, később mint számadó juhász lett, míg el nem vitte a búbánat és a kaszás.
— Működik… — állapította meg fagyosan a temetés után az öcs, ahogy a padlásszobában a papírra vetett parabolákat újra szemrevételezte. Könnyet sem ejtett.
Még aznap nekilátott az egész Földre kiterjedő bank- és céhes iparhálózat eszmei és vallási alapjainak tudományos lefektetéséhez — avagy a Szentháromság és a Természet harmonikus működése felborításához… Hogy mennyit sikerült elérnie? Csak körül kell néznünk…
Legutóbbi módosítás: 2014.10.14. @ 16:27 :: Pásztor Attila - Atyla
