Pásztor Attila - Atyla : Vincenti monológ – 1890

Nyomtatás

Hármasút vár kalászosban – vihart készít tán az Ég.

Szél cibálja kalapomat, mezőkön tölti dühét.

Mögöttem még Nap aranylik – élet hullámzik a Földön.

Szemközt kékség, hideg táncol, moraj fut át a felhőkön.

Hollók szállnak. Mire várjak? Szikrám sincs egy pipafüstre.

Károgtam gőgös világban képet sem váltva ezüstre.

„Szent” családom kitagadott, fél fülem’ barátnak szabtam,

kinek szemében tüske lett vásznaimra, amit raktam.

Mit tehetnék – egy szem-lélek, előérzetem vezérel,

szálkás, szúrós lesz a világ borzalmak leheletével,

hol napot, de csillagot sem látunk majd a fellegekben,

s vérző arcok, harcvonalak tűnnek elénk készületlen.

Szép világunk s tán hitünk is széthull cserépdarabokra,

árkok mélyén, ha fény vetül szétszóratott századokra.

Mire várjak, mit óhajtsak? Táptalajt több szenvedésnek?

Vincent vagyok, pincemester! – hogy’ kergessek sötétséget?

Mit várjak, ti búzamezők? Éjünk felé hollók szállnak,

kik az Élet bús aranyát őrzik – hívjuk csak halálnak…