Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában?
Kormányunk válasza elég lakonikus: eddig a határ, punktum, faggassuk inkább a történelmet! Hát én kifaggattam, s vele megboldogult apám elsárgult, 1940-ben írt naplóját is, amely immár ugyancsak történelem. Közlök belőle néhány passzust.
Aug. 1. A világ vérpatakban fürdik. Csak nálunk nem hullnak még a bombák. A levegő azért itt is puskaporos. Ekék helyett tankot, repülőket gyártunk, s a királyról is bizarr hírek keringenek. Egyesek szerint lemondásra készül, mások szerint eladott minket. Nyilván Hitlernek, de akkor Isten irgalmazzon nekünk.
Itt, a faluban minden változatlan. Híveim dolgosak, istenfélők. Egyikük sem politizál, ugyanúgy szántanak-vetnek, mint a béke napjaiban. Bár nekik lenne igazuk, s csupán én látok rémeket.
Aug. 15. Érthetetlen parancsot kaptam. Nem, nem behívót. Papokat szerencsére ritkán hívnak be katonának. Csupán a király, II. Károly rendelt Bukarestbe. Jó, menjünk, a parancs az parancs. Pusztán azt nem értem, vajon mit akarhat egy ilyen incifinci paptól. Még ha püspök lennék! Bevallom, begyulladtam. Jót jelent vagy rosszat? — tépelődtem magamban még a templomban is.
Aug. 18. Kolozsvár utcáin ijesztő tömeg hullámzott. A zöme magyar, néhányan Károly királyt éltették. Mindenki ordított, sírt, vagy ölelkezett, betörtek néhány ablakot, azzal tovább vonultak.
— Kérem, megmagyaráznák, mi történt? — kiáltottam ki a bricskából. — Vége a háborúnak?
— Magyarok vagyunk — lelkendezett egy mezítlábas suhanc.
— Aha! Ezen kívül?
— Hát nem érti? — képedt el egy atillás öreg. — Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták.
— Kik? Mikor? — szöktem talpra, aztán legyintettem.
Tavasz óta egyébről sem hallok. Az anschluss így, az anschluss úgy, s a határok mégis sértetlenek.
— Hajtson tovább, Mózsi bácsi!
Az állomás környékén verekedőkbe botlunk. Két gibernyúz románt vertek agyba-főbe, ki ököllel, ki bunkóval, a rendőrök szeme láttára.
— Emberek, atyámfiai, álljanak meg, kérem! — ugrottam a verekedők közé. — Biztos úr, hát nem látja? Biztosítsa a rendet, uram!
— Biztosítsa maga — vonogatta vállát a rendőr, s a többiekkel együtt faképnél hagyott.
— Menjen a dolgára! — tolt félre egy díjbirkózó alak. — Vagy maga is oláh?
— Talán… részben. Csakhogy maguk is azok.
— Megbuggyantál? — hördült fel mögöttem valaki.
— Hát… izé… mondjuk, a dédanyjuk, ükapjuk révén, hiszen évszázadok óta élünk együtt. Gondolkozzanak, kérem, egy picit!
— No persze, persze — jött zavarba a férfi. — De a kölcsönkenyeret akkor is visszaadjuk.
— Ámen — kontrázott a tömeg, s újból a fütykösökhöz kapott.
— Menjünk, még mielőtt minket is agyonütnek! — súgta fülembe Mózsi.
Így kerültem a vonatra, s pár órával később Bukarest utcáira. Micsoda egy monstrum város! Ezek a házak, autók, villamosok…! És itt is rohannak, itt is üvöltenek.
— Jos regele! (Le a királlyal!) Moarte ungurilor! (Halál a magyarokra!)
Megkeveredve szédültem egy padra. Ez aztán a fordulat! Legjobb volna innen gyorsan hazamenni — idéztem fel magamban csöndes falum képét. Ez a világ túl komplikált nekem. Igen ám, de a király…! — öntött el a veríték. — Bármi történt, még mindig ő a király, s a parancs szerint nekem találkoznom kell vele.
Kelletlenül néztem szállás után. Szegény ember lévén egy kollégiumba csengettem. Valószínűleg olcsóbb, esetleg fizetnem se kell érte.
— Mit akar? — mordult rám a kapus.
— Szállást. Most jöttem faluról, de ezek a szállodák túl drágák, uram — mondtam románul, de olyan kiejtéssel, hogy a portás rögtön észrevette.
— Maga magyar?
— Nem mindegy, miért?
— Nekem mindegy, de önnek… Ha kedves az élete, ajánlom, keressen másutt szállást magának — utasított el mogorván, aztán miért, miért nem, mégis megkönyörült rajtam.
Bedugott egy alkóvba, és jó éjszakát kívánt. A diákok rám sem hederítettek. Gyászos arccal tettek-vettek, az első emeleten a fiúk, a másodikon a lányok. Fáradt lévén hamar elaludtam. Időnként ugyan hallottam egy-két furcsa hangot, sikolyt, aztán csend, semmit sem halottam többé. Reggel frissen, kipihenten ébredtem. Kiperdültem az ajtón, és majd hanyatt vágódtam. Az emeleten holtestek hevertek. A földszinten szintén. Teremtő Atyám, ezeket vagy megölték, vagy öngyilkosok lettek! Egy papírlapra a következőt írták: „Halál a magyarra! Éljen Románia!” Egyedül a portás élt még.
— Az istenre kérem, magyarázza meg, mi történt az éjjel?
— Menjen a pokolba, átkozott bozgor!
Aug. 19. Gyászos arccal kaptattam fel a királyi palota széles lépcsőfokain. A folyosókon elegáns hivatalnokok suhantak irodából ki, irodába be. Egy félóráig bolyongtam, amíg a királyi váróteremre bukkantam, tömve a legfestőibb alakokkal. Akadt köztük néger, török, sőt még kínai is. Idegesen süllyedtem egy öblös bársonyszékbe. Ha eddig nem vártam, most bepótolhatom — mértem föl a terepet, s ismét eltűnődtem, mit akarhat tőlem egy király.
— Jöjjön, őfelsége kéreti! — érintett vállon csakhamar egy tisztviselő.
Elszorult gyomorral léptem őfelsége elé. A terem II. Károly dolgozószobája volt. Ott állt egy gyönyörű íróasztal mögött, előtte a fia, mindketten mundérban.
— Vége, Mihály fiam, vége — köhögött rekedten, talán észre se vett, bár többször rám pillantott. — Hiába csúsztam-másztam, még néhány nap és Erdélyt örökre elvesztettük. Bécsben…
A folytatás már nem is érdekelt. Úgy robbantam ki, mint a dumdumgolyó. Bántam is én a királyt, parancsot, ükapát, akinek a révén részben én is román lennék. Erdély magyar terület, tehát mégis igaz, húsz év után végre megint otthon vagyunk. A kijárat előtt egy koldusba botlottam.
— Bocsánat! Nocsak, maga meg miért szipog?
— És maga? Maga miért nevet?
A kérdést feltették. Faggathatjuk a történelmet.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.02. @ 15:16 :: Petrozsényi Nagy Pál
