Ilia Mihálynak
Ne jöjj nekem nagy hegyeiddel,
évmilliókkal, pillanat –
tudom: nem több és nem kevesebb,
ami volt – úgy lesz -, megmarad –
de bárhogy alakuljon mássá,
anyag: sötét anyag marad,
míg rá nem fested arcod mását,
ki a sötétből kiszakad,
s elébe tárod, igaz ünnep,
mi több, fényesebb mint anyag,
nem annyi csak, mint önmagában,
mert minden pontja túlmutat –
s begyűjtöd apró csillagunkat –
fájt vagy öröm volt? könny marad,
s hiába osztod újra majdan,
az életé minden anyag.
Elég a testből, amit adtál,
nézd meg, mire jutottam vele –
s a lélek, belőle ez maradt,
avval is lásd, mire megyek.
Nagy néha megvigasztal annyi:
egy a készleted, azt szeled –
vállon vered új ügyfeled,
nyugtatod: megszokod, szeresd.
Tudom: mi távol, korral messzebb,
mit vágytam – szép – már nemtelen –
hiába minden trükk, protézis,
lélekdarabkák mágnese:
egy az isten; egyetlenegy.
Hogy cinkelt lapokkal játszol,
sejtette már a hittanóra –
hogy úgy beszélsz, hogy nem beszélsz,
némaságod kinyilatkoztat –
s győztesek mi csak úgy, ha te
meghozsannáztatsz rendszeresen;
dicsőséged rágjuk, puhán
tartjuk, újkeresztény gittegylet.
S mikor blaszfémián élünk,
jelenj meg, vigy el, ha vagy, de most,
elviszel amikor akarsz,
reklamáció vagy ima szól.
De professio
Én csak egy kis hülye, élveteg tanár vagyok,
akit a hedonizmus fog sírba vinni,
aki hugyér’-szarér’ tanít, mert szereti,
ha ajtót becsukva magára marad
húsz-negyven emberrel, ki még az lehet.
Szegény a bankár, sápatag, reszketeg,
számarányokból keresztje, rajta senki se –
miféle randa dolga van, hogy úgy meg-
fizetik, miféle szúnyog szívja vérit, verítékit,
hogy gondján kívül ki se látszik, s annyi, amennyi.
