Hűvös van.
Rekedt madárhang hívná fiókáit
– fele messze, fele már nincs -,
mereven ver ébresztőt a hajnalhét,
nem zavarja, hogy megöli
szerelmemet, az éjjel kettőt,
kinek segítségével lehetek
együtt azzal, aki holt, én, ki élő.
Nem nyomaszt mégsem tér,
szuszogás rajzol bele rikító kontúrral
emléket: egy kék szívet, ami megállt,
majd pirkadat színei mutatnak utat
a sötétben sem gyenge hitnek,
hogy azon járva szépnek lássa a mindent,
fejet hajtva egy döntés előtt,
kegyelemként vélve kegyetlent,
hogy gyermektelen lett gyermekesből,
gyermeki céltudatosból árva,
hűséges asszonyból tékozló,
aztán ellebben a fekete a délelőtt elől,
hogy a délutánnal közösen szólja
a nehezen viselhetőt,
de nem úgy, mint akkor, amikor
a hidegben egy autó állt meg
a ház előtt, hogy utasa a megérzést
fülbe igazként tegye:
a tegnap mindig holnapra kel,
de nem hiába a múlt, és a szenvedő.
(2014. október 6. Pilla)
Illusztráció: Tompos Opra Ágota
Legutóbbi módosítás: 2014.10.18. @ 12:33 :: Pilla S.M