Az utolsó, szinte kora őszi, kellemes hőmérsékletű nap volt ma, pedig lassan vége az októbernek is.
Száraz fű, falevél kis halomba söpörve, rakom a szemetes zsákba. Fiam, unokám viszik a többi levél közé, arra a temető kútja felé. Lányom gondosan ülteti az örökzöld cserjét, oda az egybe hantolt sírra. Kettőt, egyet édesanyámnak, egyet édesapámnak.
Hirtelen mentőautó szirénája zavarja meg a csendet. Megrezzen a kezemben a mécsesek fedele, mintha zuhannék az időben visszafelé…
Ülök a mentőautóban, túl hangos a sziréna, egy mentőápoló tartja tarkómon a kötést, átvérzett.
Kérem, kapcsolják le a hangot, nem lehet nagy bajom, nem szédülök, nincs hányingerem, tehát agyrázkódásom se lehet. Csodálkoznak.
— Mi a foglalkozása? — kérdezi, aki írja az adataimat — csak nem orvos?
— Dehogy, csak olyan majdnem kész gyógypedagógus, az utolsó félévet végzem — teszem hozzá zavartan.
Kórház. Röntgen. Semmi elváltozás a koponyán, csak a bőr szakadt fel elég nagy felületen. Haj borotválása, a bőr varrása. Majd kontroll lesz, varratszedés, ha mégis… sorolja az orvos a szóba jöhető tüneteket — még később, évek múlva is… tudom.
Gyors telefon, taxival vissza a baleset színhelyére, elvitték már az autót, totálkáros, majd értesítenek.
Még egy elintéznivaló, kolléganőmé az autó, az enyém szervizben, kölcsön kaptam.
Kellemetlen magyarázkodás: Ütközésig nyomtam a féket, de semmi, szembe jött a kamion, elrántottam a kormányt, belerohantam egy álló sötét, kivilágítatlan tömegbe. Lovaskocsi ment, vagy állt az út szélén.
Klári, a kolléganő kávét főz, nyugtat:
— Semmi baj. A fő, hogy itt vagy, a férjem majd hazavisz.
Sietek, várnak otthon a gyerekek.
Istenem, ha akkor nem vagy velem… milyen kicsik voltak még a gyerekek, az én három gyermekem.
Hova is indultam?
Akkor még nem tudtam milyen feleslegesen.
Nem láthattam előre a sok magányos évemet sem.
Ha tudom, összeroppantam volna.
Meggyújtom a mécsest, állok a kicsi fények felett, évente ezzel az egy gondolattal: mért?
Elfáradtam.
Intek a gyerekeknek, menjünk! Patrik unokám lépne is, de fiam még áll kicsit, aztán elmondja, hogy ő „beszélget” minden évben nagyszüleivel, elmeséli mi történt velük, mióta nem járt itt.
Bólintok, gondolatban megsimogatom a lelkét.
Patrik unokám még nem is élt akkor, az édesanyja is kislány volt, amikor — gondolkodom, leírjam-e?
Talán ő nem olvassa, hiszen mostanában olyan elfoglalt, régen volt, mikor még írogatott a Héttoronyban, a családi történetről pedig hallgatunk előtte, sok az még a felnőtteknek is.
Szóval még sehol sem volt, amikor szüleimet meggyilkolták itt, ebben a városban.
Mély levegővétel következik és csend a történtekről, helyette városnézés. Sok minden változott. Unokám még nem járt itt, neki minden új. Elismerően bólogat a gimnázium épülete előtt. Szebb, mint ahova ő jár, 1664-ben alapították — mesélem — a debreceni Református Gimnáziumhoz tartozott.
Gyorsan átmegyünk a városon, itt-ott megállunk — mesélek.
Sietni kell, fiamnak még aznap este haza kell érnie, felesége és kislánya várja Siófokon, ez pedig az Alföld.
Mögöttünk marad a múlt.
Néha elhozok onnan egy-egy kedves képet, mint most is.
Ebéd után megállok egy régi fa előtt, nem tudom hány éves lehet, szinte semmit sem változott gyermekkorom óta, hatalmas törzse, mint rég, sima, szép — platánfa.
Hazafelé az autóban az időn gondolkodom, nagymamám meséin, az alkonyatból elém rajzolódik az arca… úgy érzem magam, mintha híd lennék az ő világa és unokáim élete között, az alul morajló örvény felett.
Igyekszem összekötni őket, amíg még lehet.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.31. @ 10:38 :: Sonkoly Éva
