Emléked súlya rám telepedett,
meggyötört, kifárasztva
földre gyűrt.
Sajgó lelkemben hordom terhedet,
kifosztottad életem,
s hagytál űrt.
Széttépett álmaim foszlányait
simogatom sebemre
balzsamul,
de csak éget, vad álomba taszít,
nyugalmamat elűzi
makacsul.
Üressé váltan a magány kínoz,
és könnyeim elsírtam
egészen.
Ha végre elérek vágyaimhoz,
magamba kapaszkodom
merészen.