Végül semmi sem lett tökéletes,
csak azt akartam, hogy te is szeress,
de minden évszak
egy kör vége,
mi körbe értünk,
s bár rég nem kéne,
mégis veled álmodok éjszakánként,
az ész már tudja,
de a halánték mögött megbújó
hiány nem akar múlni,
dobol a mell túlsó oldalán,
hogy nem elég,
sosem lesz elég az emlék,
így válaszok nélkül,
a kérdéseimmel még visszamennék,
nézném a szemed,
nem figyelném szavad,
hisz hinni,
most már jól tudom,
csak a szemednek szabad.
Végül semmi sem lett egész,
mi körbe értünk,
de te kockákban élsz, gondolom,
gondolatban elalszom a válladon,
s mire utolér a reggel,
könnyed ruhaként kötöm
magamra a valóságot,
és minden elhibázott lüktetést,
hogy én szimplán csak sok voltam,
de semmiképp sem kevés,
mert újra idő kellett,
hogy elég legyek magamnak,
de vihar jött, eső, villámlás, dörgés
és most szabad vagy.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.13. @ 17:34 :: Tóth Zita Emese
