Provence vihar előtt
az okker érik az útszegély zöld
poros az út haragos az ég
mintha viharos esőre várna a föld
a fény nem aludt ki még
lám, a festő agyából szállnak
madarak éhes seregélyek öreg varjak
bizseregnek az idegek az állat
kezd kitörni minden részeg hajlam
nem is részegség a délvidéki nap
mely agylágyító és az égető szél
melyre a mistral felel mely harap
s amelynek sötét lelkéről a kép beszél
talán meglopták a madarak
talán a nappalból kergetik az éjbe
ecset palettát ragad s mire észbe kap
hullámzó vonalak vergődnek a kéjre
milyen erőteljes minden ecsetvonás
csak a festő lelke gyenge
kit elhagyott az egyetlen megmaradt barát
ez a kór amit képe is látni enged
madarak madarak szálljatok fel
távozzatok az ég peremén túl messze
a halál és az agybomlás oly közel
s a remény az életösztön veszve
még nincs hiszen a kép eladó
és felkínálva eladó a lélek
madarak gonosz madarak riadó
süketen bár de minden szót értek
értem a károgást bár nincs még itt az aratás
a festő után halok peng mert feni a kaszát
madarak madarak tovább tovább mert feni a kaszát
Pontos végzet
Dudás Sándor
Előtte a táj.
Állványon vászon,
keze ügyében festék.
Magányok
tükröződnek.
Tekintettel befogott
részen fókuszál,
vakságba lát,
összefog szét-irányt,
kezében
toporzékolnak
a mozdulatok.
De még vár.
Megindul a szél,
sárga hullámzást
szöktetnek
erőteljes vonások.
Sötétkéken kavarog
a vészjósló ég.
A hullámzó életen három felé
ágazó út fekszik,
sehovába vezetők.
Zöldjük mintha nem volna,
harsányságuk leinti hű anyjuk,
a vágyait visszafogó barna föld.
Távolban felszállnak
a varjak,
jósmadarak,
vészmadarak,
mintha dörrenésre,
mintha előre tudnának
valamit,
magabiztosan közelednek,
betöltik a hallhatást:
kár, KÁR, KÁRRR –
kitárt szárnyaik
véje
ék alakú csapongás.
Még néhány vonás
és Ember a vásznon,
úgy hogy nem ő maga
van rajta,
hanem
a művész pontos végzete:
az össz-harcban
megállított idő!
A mű pedig
elindul világgá,
jövőkbe viszi
az örökjelent.
Nyomtalan
Álmot kergető utak mentén,
aranyló kalászai közt a létnek,
barázdák közé szorult fogak
vágyteli harapásai kísérnek,
de benned már nem hagynak nyomot.
Kéklő messzeség váj húsodba utolszor,
mielőtt eltűnne előled végleg,
feketén gomolygó varjúsereg
indul felderíteni a terepet.
Varjak a búzamezőn
Búzamezőben száz varjú száll
kévék aranyán feketében.
Az élet dús földjein kaszál
vad vihart jósló messzi égen
a mindent learató halál.
Úton halad a messzi ködbe
a végtelent nyitó pillanat.
Éjen gomolygó légbe öltve
lágy szívekbe vésve itt maraszt
egy léleknyi időt örökre.
Utolsó kép
Lyukasra vájták a varjak az ég
sötét vásznát, résein átfolyik
a bolygók fénye, s a hideg tintakék
égen, meghízott hold bolyong.
Ráncos idő üszkös búzát hajlít,
okkerszín foltja szétterült,
rojtjába zöld-barna mintát csomóz
a nyár, majd szennyével elvegyül.
Fentről károgás riaszt,
e hang megtöri a csöndet, hol az
égre dobott fekete gombok egyre
közelebb jönnek, mint Hitchcock
madarai, húst tépnek láthatatlanul.
Őrület pillanata ez, az ember
utolsó ecsetvonása…
Örök szárny
örök szárnyakat kapunk
a szerelmesek jelenében
félelmek fájó dalainkban
révülő csendes értelemmel
testünk is fáradtan összenő
együtt alszunk el Istennel
A semmi sarjai
Fekete hajszálait hullajtja a nyár,
s ebben az ürességgel teli világban
míg a nélkülözhetetlen homály vibrál,
nem surran illat, csak elszáradt virág van
a koszorúba font teremtés ágain.
Ahogy csurranó égbolt emlőin a kalász,
s mint a kenyér, tudjuk, mennyire rág a kín,
ha bimbózó szívünkben zöldül ki a gyász,
csontkeretünkben fészkel, viharzik a csend:
a semmi kitaszított sarjai vagyunk.
Nem nehezedik arcunkra szín, míg a rend
olcsó fáklyáiból láng-álmokat rakunk
a körös-körül lengő végtelen ködén.
Hogy lenn a sárban tisztán lássunk és halljak,
Én, akinek egyre megy öltelen ölén:
a szárnyatlan terhek galambok vagy varjak.
Feletted
Múlt szeretők felettünk a varjak,
rajtuk fekete konfekcióruha.
Kárörvendő, bús fejüket nézem,
szemük kopogó,
fagyott jégszem.
Én meztelen maradtam és halvány,
túlcsordult nyarunkon
egy irracionális hatvány.
Sejtjeim sorban meghajolnak érted,
s míg kalászok fénykévéjében fürdünk,
feletted minden ítéletet összetépek.
CIPRUSOKTÓL TÁVOL
Párnám csücskén elárvul a vágy,
a rámtelepedő sötét varjúfelhő
szárnyával betemet, halált kaszál. –
Megfakult kévében hallgat a kalász.
Elveszett illúzióm világa messzi,
sötéten kavarognak lázálmom színei.
Az egykor aranysárga gabona megdől,
horizontra kúszik az auvers-i mezőn.
Mélyviolára vált az ég alja,
ezernyi folt, repedés rajta. –
A csillagok fényei homlokomra égnek,
háborgó lelkem talpig feketében.
Végtelen félelmek kísértenek,
rongyosra szaggatják az éjjelt.
Fénytelen ködlények közt járok,
fennakadva reszketek egy száraz ágon…
Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül!
(Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…)
Meghasadt szövevény-reményem
a fellegekbe gázol. Látom sorsomat:
felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak:
Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia!
Felszántanám könnyeimmel a rögös földet,
de szabad-e zokogni egy szegény festőnek?
Hova repül bolyongó lelkem,
ha sebzett vágyam mégis teljesül?!
Izzó búzatáblák felett remeg az ecset,
a forró szél csonka fülembe süvít,
elhomályosult agyam a végtelenre nyit;
a semmi maradéka lesz testem,
hollók vájják ki a szemem. –
Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol?
Csak egy múló pillanat emlékeztet rám,
ha képeimen feltámad a misztrál. –
Jobb talán így, még épelméjű vagyok,
kezemben tartom megmaradt sorsom.
Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra…
Erős márványszívem úgyis meghasadna
lángnyelvű ciprusaimtól távol. –
Drága Theo, ugye odaátról továbbra
is mesélsz terveidről, és beszámolsz,
elkelt-el a Varjak a búzamezőn,
és megírod majd, hány frankot érne akkor
egy csontvázamra feszített provence-i vászon?
Tépett színek
Varjak metszenek
győzelmi jelet a tájba,
ahogy veled elszállnak
a ringó kalászok felett.
Én, az örökké árva
megyek szívembe
a semmit zárva.
Üres palettámon
hiába babrál ecset.
Ahol fészke volt e tájnak,
az együttből a sárga
minden színt kiszorít.
Már nem festünk vágyat, kínt
haragos kék alatt.
Utamon búzavirág-szemek
követnek, de a viharos szelet
nem bírják a szárak.
Már zöld fűszálak
sem mutatnak reményt.
De amíg haldoklik
a széltől szaggatott sárga,
fülemben tovább lüktet
szíved dobbanása,
s nekem te maradsz
a mennyből tépett kék.
Sugallat
Hiába sárgáim örvénylő melege:
az ismeretlen, fagyos kékség felé
abszintzöld utat nyit rajtuk keresztül a Halál,
ahogy magához int penészes keze,
mely reám várakozott időtlen, henyén,
akár az Oise partján a hűs békanyál.
‘S nem riasztja virágaim napszirom – kereke
szárnyas hírnökeinek gyászhangú seregét
– bekötött fülembe nekrológot kiabál
mind és szememet kutatja mohó szeme –
ismeri megfellebbezhetetlen erejét:
holnapra lélektelen vegyületekké degradál.
Mert kegyetlen, kegyetlen nagyon:
a Hold udvarát festeti velem sötétlő Napon,
szívseben puskaporgyűrűt vér ölelésébe fon
‘s, hogy elmondanom nem lesz több alkalom:
lázas kétségeimet mind reátok hagyom
kadmiumsárgákban hullámzó, olajos vásznakon.
Aranyra fekete
ében haragos a kék ég
a nyár utolsó leheletén
ring alázattal minden
röghöz hajló
aranyba búvó búza kalász
szöknek a napok
varjak vergődő szárnyain
létünk beteljesült
hegedűm csendesen szól
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Zengő
