Hallgatózó vágy
virágok kettesben fűszeres éj
csalogány visszatérő dalát
legyezi lengeti a szél
merre van az odaát
pillangók a bibén
virágok kettesben fűszeres éj
összehajolnak félve forró
a nappal salakja éget
kertész jön-e nála az olló
hidd el illatom méreg
a kígyó hozzám hasonló
virágok kettesben fűszeres éj
könnyes szemével belép a hajnal
hátam mögött sötétség mély
ketten vagyunk egyek a bajban
elhagyott minket mikor hamvadt a kéj
virágok némán amikor oldódik az éj
Jázminok
Jázminok szirma véres,
alkonyat harapja az eget,
bíbor-rózsákra megalvadt éj
tapad, tövise szúr, nem vagyok veled.
Verseket hullajt a jelen
és Isten tenyerén remény,
bennem van hinni-akarás,
mégis fáj némely költemény.
Jázminok szirma fehér,
mind egy-egy csillag
éjjelente körbefon
szorosan, egy-két itt felejtett illat.
Fekete ruhámon foszlás,
krizantémokat virágzik az ég,
még itt vagy, mikor a hajnal csordul,
előttem mindenütt szakadék.
Jázminok szirma fényben,
hányadékát szórja szét a nap,
s miközben belehullok a mába
csendesen, te magamra hagysz…
Sarjadás
Csendes zápor csalogat a világosra,
most, most: a felszínre fakadok!
( Hamvasságomat friss oxigén mossa )
életre kelnek bennem nyári napok,
melyeket egy tél óta őrzök már
földbe kapaszkodva – és szökkenek:
kacsra kacs és szárra szár,
lándzsaleveleim közt égig szökjetek
hószín, tiszta kis csillagvirágaim,
váltsatok valóra illatos álmokat
– akár egy tüskés kóró ágain –
nem baj, hogy szúr – ha támogat!
De mi ez? Mégsem száraz a kóró:
zord tüskéi mögött egy másik élet,
szirmaiban rőt lángokat szóró
– már a puszta látványa is megéget –
és úgy tetszik: a Naphoz igyekszik tán,
vérvörösen viszolyogtató virágaival
( elégedetlen sorával e kopár sziklán
vagy fél, hogy magvaszakadtan kihal? )
Ám, nem oszthatom hiú ábrándjait:
– a Tejút csak az én csillagaimra vár –
más törekvésnek nincs pályája itt,
ha túlnőttem rajta, megeheti egy szamár.
És, most – miért nyújt vajon ágat felém?
Miért támogatja gyenge száramat
( hiszen, számára teher, mi nekem remény )
talán léte árán adna szárnyakat?
Milyen kedves, önzetlen növény:
leveleibe zár, mégis, önként vagyok foglya,
ahogy megtart és mégsem nő fölém,
de lüktetését gyökeremig dobogja
és minden szirma, illata úgy simogat
– már a közelsége is megtermékenyít –
nem éltem még át ilyen finomat:
a bensőség bársonyát és tisztán éterit.
***
Összefonódva, az ég felé így törtek:
a hófehér jázmin és a tűzvörös rózsa bokra
– de határt szab, mit bírnak el a törzsek
és földbe gyökerezve nem jutsz el űrutazásokra –
így hát, feladták mennyei vágyaikat végül
( egy földhözragadtabb boldogságot nyerve )
amely cserébe soha el nem évül,
amíg friss hajtásokat hoz e két cserje.
Virágkupolába borulva egymásra omlottak,
hitték: hogy a végtelent közel hozzák az évek,
míg teltek a napok és elfogytak rőt holdak.
‘S nem is tudták; már az elején célba értek.
Az utolsó
Túlrajzolt vágyakkal talált a szerelem,
vérköreim bűntelen lüktettek,
homlokodon szikrázó ámor-jel bűvölt,
s lebegtem a szivárvány felett.
Szívedben borostyán útra leltem,
kihűlt csillagok korma sem szennyezett,
lágyult hangod cseppenként ittam,
s űztem a szót, mi nem érted született.
Hűtlen hajnalok romboltak,
csaltak susogó-bűvölő vadak,
s te megadón feledted újra
milyen tiszta, mennyire szerethető vagy.
flowers
liliom és bazsarózsa
ne soroljam nevüket
gyönyörű mind, illatukkal
messze száll a képzelet;
így nyílik egy…,
így nyílik más…,
harmatozó szirmaikon
gyönggyé lesz a forró vágy.
táruló szép virágkelyhek
bibéken a fénycsillám
hajladoznak, incselkednek
mint a játszó napsugár;
így nyílik egy…,
így nyílik más…,
halványzöld majd enciánkék
viaszszín s bíborpalást.
ó, szép hölgyek, gyöngyvirágok,
kékellő csábos szemek,
ajkatokon villám csattan,
elhullotok vörösen;
így nyílik egy…,
így nyílik más…,
királynői homlokodra tűző
nap tesz koronát.
Baraka
Mondd meg, ki vagy te, csodaszép?
Elevenembe vág a kép.
Szemem retináján átszivárog
tudatomba a tündöklő arcod.
Ki érkezik könny harmatán?
Mosolyod felsejlik talán.
Szomorúsága elhullt cseppjein
nyíló örömbe szálló csöndre int.
Szökkenjen vágyba a tavaszi ég,
múljon borús ködben úszó felleg,
boruljon sziromba már a remény,
ahol szegény még a fény, ott legyen!
Legyen a zsenge bimbóból virág,
legyen a csobogó érből folyó,
legyen áldott a teremtett világ –
ezernyi tarka arcból mosolygó.
Lehetetlen
Túl élem majd halálom,
lelkem eléd terítve várom
azt a pillanatot, amelyet
sohasem ígértél. Lesznek
még napok, csak nekünk,
vagy elmúlást kerget a szél,
virágot remegtet, szirmán
lecseppenő esőpermet.
Megtörlöm a szemem,
semmiség, csak a szél
fúj hidegen, felőled.
még dobban…
még dobban még hallod
trillák és tadamok
nem nyugszik nem halkul
lassul majd meglódul
szabálytalan ritmusban
melledre borultan
csábító felhangok
– szerelmi vágy harsog –
szívburkot repesztve
szaggatnak követnek
felkúsznak agyadba
hol álmaid halódtak…
trillák és tadamok
még dobban még hallod
Oroszlán délibáb
Szirének, tündérek
lánykák, anyák, cédák
közt hiába is
kerestem.
Flórák, hajlongó szárú
virágok, nádszálak
emlékeztettek rá,
mit kereshetek.
Isten délibábja,
szellemem óceánja,
gyermeki tisztaságom,
féltő növekedésem
beleremegett.
Anyám ölén, csend
könnyes képzeletem,
szomorú fájdalmaim
és szerelmem
megszülettek.
Állok sziklaként, látom
fűszálaim széllel egyezni,
pitypangernyő könnyedséggel
magam rettenetében
is régóta kerestelek.
Oroszlán délibáb,
tükreim tisztuló üvege,
társtalanságok oltárán
mindenben már
társra lelt szellemem.
Elengedő szenvedéseimben
kegyelmes szemed,
mosolyod, mint
hófehér ismeretlen
lengedez.
Mézédes sóhaj
A szelíd hajlású dombon
pázsitos út kanyarog
a szent völgybe,
lenn árnyas folyó vár.
Elnézem csendesen,
hogy ring a víz. két evezőm
– hű szeretőm –
csapdos csónakom oldalán.
Valahonnan lágy illatot hoz a szél,
mézédes, lélekhez szelídülőt.
E túlcsorduló csoda fogva tart,
kecsesen átfog, parfümjétől a lét
ezer karcolata kisimul arcomon.
Nézd a virágokat,
mind nekünk énekelnek!
Menjünk le a partra,
hol csitul a vihar,
hagyjuk magunk mögött
be nem váltott álmainkat,
mielőtt a patak új útra kél,
és jégszívem lassú zajlásnak indul! –
Csábdaluktól a hamvas szirmú jázminok
bársony kupolája alá simul a rózsa,
lángjuktól kigyúlnak a csillagok.
Rég várt kósza vágyak virulnak,
a hó-szárnyú, hangtalan sikló hattyúk
szerelemittas násztáncukkal
elvarázsolják a kék lótuszokat.
Én sem vergődök tovább
– a végtelen remény rabjaként –
szürke ketrecemben.
Szabadon trillázom,
falak omlanak, feloldódik félelmem…
E röpke, édes pillanatban
más dimenzióba oson a perc,
új ritmusra csitul a szív,
táncra kelek az angyalokkal,
Istennel ölelkezem. –
Holnap
Majd holnap kiadom magam
másnak. Vége. Ne hidd azt, mialatt lakóm
választom, pakolom ruhád.
Emlékszel? Te akartad! Gyere, vidd, tiéd.
Mit gondolsz, mi vagyok, kezes
romláshoz – komolyan -? Nincstelenül lehet
bármit hinni, nekem viszont
mindig volt karitász részem, azaz felem,
mit csaltál, leleményesen
használtál. Ugye? Mondom, kiadom magam
másnak. Jaj, ne! Ne reklamálj!
Emlékszel? csomagolj! Van nekem (is) ruhám.
Vérző dallamok
visszhang egymásnak feleselnek
két hang virágokra írva virágok felett
az égre a nap ragyog túl sok
fülledt a kert fülledt a vágy
sírnak a virágok
lehangoltan egymás kezét elengedve
a dallam fonódik leszáll borong
és távolodik szorong
már elhal talán már nem epedve
sírnak a virágok
harmatot esőz az este
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Zengő
