Hol volt, hol nem volt, talán még öregapám sem tudja, mikor, élt egyszer egy ember, aki azt hitte magáról, hogy ő a világon a legerősebb, nincs hozzá foghatóan erős ember a földgolyón. Hogy ehhez bizonyosságot is adjon, a falubeli asztalossal készíttetett egy nagy fatáblát, és rá körmölte ákombákom betűkkel a következőt:
„ÉN VAGYOK A VILÁG LEGERŐSEBB EMBERE, AKI LEGYŐZ ENGEM, ANNAK ÉLETE VÉGÉIG A SZOLGÁLJA, LESZEK.”
Amikor ezzel megvolt, a fatáblát a nyakába akasztotta és elindult, hogy emberére akadjon. Ment faluról falura, városról városra, de sehol sem akadt nála erősebb emberre. Mindenhol egy-kettőre földhöz vágta a kihívóját. Végül híre messze földre eljutott, és senki sem akart vele birokra kelni. Aki csak tehette, azonnal elmenekült az útjából.
Az erős ember nagyon elbízta magát, és amikor valahová megérkezett, becsmérelni kezdte a férfinépséget:
— Gyáva, nyápic, semmirekellő férfiak! Bebújtok az asszonyok szoknyája alá, ott várjátok remegve, míg továbbmegyek. Csak legalább egy is ki merne állni velem megbirkózni, megemelném előtte a süvegemet. Látom, senki nem akarja, hogy élete végéig a szolgája legyek. Ti vagytok a férfiak megszégyenítői!
Így ment ez minden faluban, minden városban. A férfiak gyáván megfutamodtak. Egyszer még azt is megígérte, hogy egyik karját leköti, és úgy küzd meg az ellene kiállóval, de még így sem akadt vállalkozó. A falu vagy város férfinépsége inkább eltűrte, hogy a világ legerősebb embere kigúnyolja őket.
Egyik szép nyári nap délutánján egy aprócska faluba érkezett. Alig laktak itt egy tucatnyian. A férfiak most is elbújtak, egyet sem lehetett látni közülük. A falucska bírája a tyúkólba húzódott, és reszketve várta, hogy elmenjen a nem várt idegen. Már majdnem így is történt, amikor az egyik nádfedeles házból egy fehércseléd jött elő, és csípőre tett kézzel az ember elé állt.
— Velem küzdjél meg, te nagyszájú! — mondta neki hetykén. — Ellenem is ki mersz-e állni?
A világ legerősebb emberét meglepte a nő javaslata. Ilyenre egyáltalán nem számított. Hirtelenjében azt sem tudta, mit válaszoljon. Csak tipegett–topogott, mint egy pendelyes gyermek, aki megijedt egy pöttöm egértől.
— Na, te nagy legény, elakadt a szó a torkodon? Előbb olyan nagy hangon voltál, hogy zengett tőled az egész falu, most meg nem tudod, mit tegyél?
— Nem akarok fehérnéppel birkózni — nyögte ki végül nagy nehezen. — Félek, ha megfognálak, összetörném a csontjaidat.
— Próbáld ki! — javasolta a nő.
— Nem lesz az jó, menyecske, én vagyok a világ legerősebb embere — igyekezett elhárítani a birkózást a nővel. — Menj szépen haza, az uradnak pedig készítsél finom túros gombócot!
— Nincs nékem uram — válaszolta a nő. — Ezért is szeretnék veled megküzdeni, hogy legyen, aki szolgál nekem életem végéig.
— Azt hiszed, le tudsz győzni? — nevette el magát a nagy behemót férfi.
— Azt hiszem — jött mindjárt a válasz. — Ha nem hiszel nekem, küzdjél meg velem!
Nem volt mit tennie, a világ legerősebb emberének el kellett fogadnia a kihívást.
— Hol akarod, hogy megküzdjünk? — kérdezte.
— Itt a falucska főterén — mondta a nő —, de előbb engedd meg, hogy visszamenjek a házamba megkeverni a rántást. Nem szeretném, ha odalenne a vacsora.
— Menjél csak. Nekem mindegy, mikor győzlek le. Úgyis én vagyok az erősebb.
A nő bement a házba. Lehet, hogy véletlenül, de az is lehet, hogy szántszándékkal, nyitva felejtette a konyha ajtaját, ahonnan hamarosan olyan ínycsiklandó illatok áradtak ki, hogy a világ legerősebb embere szájában összecsordult a nyál, és úgy megéhezett, hogy majd’ leesett a lábáról. Ebből meg is állapította, hogy az ellenfele kitűnően tud főzni, de ha most agyonveri, akkor oda a vacsora, és ő éhen marad. Nem tudta, mitévő legyen. Féltette a becsületét is, meg a gyomra is korgott. Volt ideje gondolkodni, mert a nő hosszú ideig kavargatta a rántást, csak nagy sokára jött elő a házból. Ezalatt a világ legerősebb embere elhatározta, hogy inkább megvereti magát, minthogy éhezzen. Még az sem érdekelte, ha a legyőzőjét élete végéig kell szolgálnia. Aki ilyen jól tud főzni, az megérdemli, hogy szolgálják.
— Itt vagyok — mondta a nő, amikor elkészült a vacsorával. — Kezdhetjük!
A világ legerősebb embere úgy tett, mintha komolyan hadakozna a nővel. Ugrott jobbra, ugrott balra, de mindig olyan irányba, hogy a fején csattanjon a fakanál, amit a nő magánál felejtett, amikor kijött a konyhából. Szegény férfinek akkorákat kólintott vele a kobakjára, hogy az ájultan rogyott a földre egy idő után.
— Legyőztem a világ legerősebb emberét! — ujjongott a nő. — Most már életem végéig lesz, aki szolgál.
A férfi egy idő után éledezni kezdett, és bambán nézett a nőre, aki karon ragadta, majd becibálta a házba, ahol jól megvacsoráztak, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.18. @ 21:58 :: Apáti Kovács Béla