A hajnal átnyúlt felettem.
Szobám faláról
takarómra igazgatta
a napsugarakat.
Csak lassan húzta félre
az éjszaka függönyét,
miközben lesöpörte
a párnán nyújtózó álmokat.
Haragudtam rá.
Este szedhetem újra össze.
Lehet nem is találom meg mind.
Közben még az is elveszhet,
amiből Isten
csak nekem nyújtott
és megengedte, hogy velem
egésszé kerekedjen.
Mint régen.
Amikor még volt bennem
hit.
De túl világos már minden.
A Nap hét ágán
hét sárkány okád tüzet.
Míg rég-ismerős szavakra várok,
a múlt csendesen lángol.
Eloltani mégsem vágyom, mert
nélküle senki leszek.
Az égen egyre több
az ismerős csillag
– távcsővel egy sem látható -.
Ujjbegyemben
múló percek babrálnak.
Elmaradt érintések.
Be nem gyógyulók.
A zsibbadás végigfut
a nap gerincén
lépéselőnyt adva az éjnek.
Utat vág nekem is a ködben
a csillagfoltos messzeségbe.
*
Mostanában esténként
felhőtekercsekre üzenetet írok
Istennek,
és az égig érő fák hegyére tűzöm:
Bár az idő és a tér
körötted végtelen,
én még maradnék
egy keveset. Jó itt nekem.
(Remélem bírom.)
