ezerszer is elátkoztalak
és ezerszer öntöttem szoborba
arcodat
körbecipeltem akár egy trófeát
a tökéletest
a bronzból elevent
csak lélegzetvételkor éreztem
néha hogy gipszporral lett tele
a tüdőm s szemem előtt táncol
felkavarva
pedig vihart sem keltettem
*
azt hittem tökéletest alkottam
elfelejtettem hogy én is csupán
újraélesztett szikra vagyok
szunnyadó tűzből mentettek
ördögökkel szövetkezett angyalok
*
elhittem
hogy a rossz
behunyt szemem káprázata
eltűnik ha nézlek
akár a háztetőkre vackolódott köd
ha rátelepszik a nap
és én semmit sem ronthattam meg benned
amit magamban nem akartam
hogy örökre befoghattam
és szétszórva
osztogathatom a napot
szívből tenyérből
akár félszavakon át
hogy az árnyék
csak más dimenzióban követhet
és itt mindig úgy ragyog
hogy nem is ismerik az éjszakát
illúzió
csak a halál biztos és végleges
addig hullámfodoronként
egymáshoz simulva
vagy viharban törve
ha partot érünk
marad a képzelet
de abban is megtartalak
hisz úgy illeszkedünk mi az időben
mint puzzle darabkák
mint a keresések
s találkozások pillanatait
agyunkban visszajátszó
filmrészletek
*
már nem hagyhatlak el
mert itt élsz
minden csendben
és bennem visszhangzol
szóban
kulcszörgésben
távozásban
közeledésben
tüzeket szítva is szelíden
bár ezerszer elátkoztalak
és ezerszer is áldlak
nem szabadulhatok
érzem tovább hordozlak
hajnaltól hajnalig
sötétből cipellek sötétedésig
amíg csak ébredsz
amíg csak élek maradsz
és én maradok
*
Legutóbbi módosítás: 2014.11.28. @ 16:35 :: Bakkné Szentesi Csilla